Zene

E film két legszembetűnőbb vonása, hogy képzőművész rendezte, és emigrációban készült. Az első- filmes Shirin Neshat le sem tagadhatná, hogy kompozíciókban gondolkodik, és a sztori csak másodlagos neki. Vagy inkább harmadlagos, mert még a társadalmi, politikai állásfoglalás is megelőzi. Nem arról van szó, hogy lemondana a történetmesélésről, de jobban bízik a képek, az arcok erejében, mint a szövegben vagy a lineáris elbeszélésben. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint hogy Tóth Orsi úgy hoz teljes értékű figurát az egyik (nem néma) főszerepben, hogy meg sem szólal (de ezt talán csak mi, magyarok vesszük észre).

Ha a múltkor attól voltunk oda, hogy Nicolas Cage végre Goethe-adaptációval jelentkezik, nos, korán örültünk. Létezik sokkal tutibb móka is! Például,

Erőt próbál, méghozzá minden értelemben a Három nővér a Nemzeti Színházban: a dráma immanens erején túl próbára teszi a rendező erejét, a színészekét és a nézőkét is. Aki látta jó egy éve Andrei Süerban rendezésében a kolozsváriak Ványa bácsiját, azt ez a kollektív erőpróba legalábbis nem lepte meg.

Minden stílusirányzattal előfordul, hogy előbb-utóbb kiüresedik, tartalom nélkülivé válik, főleg, ha olyanok is rácsapják a mancsukat, akik a profitszerzésen kívül másban nem nagyon érdekeltek. A retrofuturista szóról például manapság sokaknak már csak egy szépen dizájnolt állólámpa jut eszükbe a nagyszoba sarkából, egyes rosszakarók szerint pedig eredetileg sem szólt az egész többről.

Az operamúzeum színvonalas működéséről kapnak (a szó szoros értelmében) képet ezen az 1989-es Metropolitan-felvételen, akik vevők rá. Az előadás akkor már hétéves volt, a rendezés annál is korábbi; John Cox glyndebourne-i munkáját a Broadwayen musicaleket előállító Robin Wagner hasznosította újra.

című, veretes nyelven írt, dokumentumokon alapuló, szövevényes fikciójának olvasása után azt gondolom, van új a nap alatt a nemi identitásról szóló regények dömpingje után is. A dühös drag-queenekről, homoszexuális lakberendezők nyomasztó hétköznapjairól szóló "alapművek" számomra most - a megformálás szempontjából mindenképpen - kullognak csak a 2005-ös lengyel bestseller után.

Sokak szerint az amerikai Helmetnek egyszerűen nincs értelme új lemezeket készítenie, mert a 2004-es újjáalakulás óta kiadott két lemezen (Size Matters, Monochrome) semmi új nem történt a kilencvenes években a zenekart legendává emelő Meantime, Betty, Aftertaste album-szentháromság szaggatott, repetitív riffekre, ide-oda forgó ritmusokra, minimál énekdallamokra és döbbenetesen kreatív, disszonáns gitárjátékra épült dalaihoz képest. Másrészt az énekes-gitáros-agytröszt, a civilben szimpatikus középiskolai kémiatanárra emlékeztető Page Hamilton ugyan még a zenekar tagja, de a Helmet klasszikus felállásában tevékenykedő, halálosan feszes játékáról és egyszerűnek hangzó, mégis furmányosan megtekert ritmusképleteiről hírhedt ritmusszekció, John Stanier dobos és Henry Bogdan basszusgitáros már nem, és ez még akkor is fájó pont, ha a két évvel ezelőtti A38-koncerten Hamilton mögött játszó tejfölösszájú kissrácok hibátlanul vették le kettejük minden rezdülését.

Kedves nézőink, a Családi kör e heti, Vincenzo Natali rendezte adásában arról lesz szó, milyen nehézségekkel néznek szembe azok a szülők, akik édes gyermekükként nevelgetnek egy állati és emberi DNS-ből, saját kezűleg összetákolt élőlényt. Időszerű a kérdés, elvégre itt az iskolakezdés, nem mindegy, miként oldható meg a gyorsan cseperedő, kislányosan félénk, de támadólag is könnyen fellépő gyermek beiskoláztatása, különös tekintettel a csúfolódásoknak könnyen okot adó állati végtagvégződésekre és a hosszú farkincára, melynek tűhegyes végződése veszedelmes fegyver is egyben.

Jól meg volt ágyazva Láng Annamária és Nagy Fruzsina "fictionality show"-jának: Sydonie Raawiya Koumba, a 70-es évek afrikai funkykirálynője fent volt a Facebookon, ahol Magyarországra utazásáról beszélgetett az előadás készítőivel; készült vele interjú, és Láng Annamária is többször nyilatkozott róla. Hogy utóbbiak azért jelenhettek-e meg, mert az "átverés" ilyen jól sikerült, vagy a lapok mind beavatott támogatók voltak, nem tudni.

Ritka eset, hogy egy felettébb termékeny kommersz író munkásságának gyengébb tételeit is érdemes legyen búvárolni, ám Philip K. Dickkel bízvást így áll a dolog.

Egészen az ötödik számig kell várni a Campbell-Lanegan-páros harmadik lemezén, hogy végre valami izgalmasabbat hallhassunk. Townes Van Zandt No Place To Fall című klasszikusának feldolgozásához érkezünk el ekkor, amit egyedül a Lanegant ezúttal két dalban helyettesítő Willy Mason viseltes orgánuma alakít figyelemre méltóvá, és ez nem csupán azt jelzi, hogy a koncepció, amire a páros a lemezeit építi, mostanra teljesen kiszámíthatóvá válva kimerült, hanem azt is, hogy már eleve az alapokkal bajok voltak.

Az emberben jogos gyanút ébresztenek azon formációk, melyeknek már a neve is olyan furcsa, hogy külön kiejtési tanácsadót kell mellékelni hozzá. Ráadásul a !!! esetében mintegy kötelező kör a megoldási javaslatok elővezetése:

Minden popújságírónak megvan a legkellemetlenebb interjúalanya - ezen sorok írója például Tony Allenről őriz keserű tapasztalatokat. Amikor az új-zélandi származású, de Angliában élő riportert, Zane Lowe-t kérdezték hasonló emlékeiről, akkor Nick Cave-et választotta, amibe talán belejátszott egy kicsit a némileg viccesnek tűnő ausztrál-új-zélandi rivalizálás is. Lowe a gyufát amúgy azzal húzta ki Cave-nél, hogy az első Grinderman-lemez kapcsán megkérdezte tőle: miért éppen ötvenévesen készített egy szexközpontú, tesztoszterontól duzzadó alfa-hím-lemezt.

Emlékeznek még a Nagy generációra? András Ferenc brutálisan ön- és halkan, de biztosan társadalomkritikus filmje 1985-ben készült, s arról szólt, hogy az épp véleményformáló erejét kóstolgató - magát életkori (és arra hivatkozván történelmi) adatokkal meghatározó - színtársulat távolról sem olyan nagy, mint amilyennek nevezni szereti magát. Ne szépítsük, inkább sorsüldözött törpék közlekedtek nagy átéléssel a vásznon - mintha ez a közlekedés, az egyik helyről a másikra esedékes "sietés" lenne a tuti siker titka. De hát lúzerek voltak mind. A leglúzerabb - gondolhatják - pedig az, aki Amerikából jött: