Zene

Egy David Bowie-s párhuzam talán túlzásnak tűnhet a Primal Scream esetében, hiszen míg a popkaméleon óriási hatást gyakorolt az egyetemes popkultúrára, addig Bobby Gillespie és csapata inkább a meglévő vívmányok szintetizálásában jeleskedett.

Azt eddig is sejtettem, hogy a Babel Med az egyik legrangosabb európai világzenei fesztivál. De most kiderült, hogy sokkal többről van szó. A nemzetközi világzenei vásár – a WOMEX – mediterrán húgocskájával volt dolgom.

„A zenét nem lehet elhallgattatni” – mondta a világhírű karmester, miután a főváros konzultáció nélkül vágta meg a támogatásukat.

Ha az élet valóban nem más, mint műalkotás, akkor a Larson nővéreket már eleve a legnagyobb élő művészek között kellene emlegetnünk, hisz eredettörténetük annyira varázslatosan szórakoztató, hogy annál hallucinálni se lehetne jobbat.

Amíg itthon nagyrészt a Pantera és a Down riffjeinek lopkodásában, a kockás ingekben és a szakállnövesztésben merül ki a műfaj, addig a Föld másik feléről még mindig jobbnál jobb lemezek érkeznek a zsánerben.

A nyolcvanas években rendszeresen koncertezett Budapesten a világszerte elismert német karmester, Helmuth Rilling mind saját alapítású együttese, a Gächinger Kantorei élén, mind pedig különböző magyar kórusok és zenekarok (Rádióénekkar, Magyar Állami Énekkar, Rádiózenekar, Liszt Ferenc Kamarazenekar) vendégeként.

Kezdjük egyszer innen a beszámolót: ritka egyértelmű rendezői bukás volt A trubadúr bemutatója az Erkel Színházban.