„Van valakinél egy dzsoint?” – tudakolta Eric Wagner ötvenpluszos metálikon a szűk százfős közönségtől olyan kedves rezignáltsággal, amilyennel csak 40 éve pályán lévő metálikonok tudnak füvet, sört vagy tapsot kérni. Dzsoint végül nem akadt, ám ez mit sem zavarta az egykori Trouble-énekest abban, hogy lazán végigcigizze a produkciót, és aki azt gondolta, ennek bizony köze lehet ahhoz, hogy a Black Sabbath utáni metálzene Ozzyja kissé megroggyant, és már nem olyan a hangja, mint egykoron, az nem járt messze az igazságtól.
De ezen az estén azt is hozzá kellett fűzni a tényálláshoz, hogy Eric pár órával azután állt színpadra, hogy megtudta: elhunyt az édesapja. Ennek fényében pedig első körben az emberi tartását süvegelnénk, és csak másodikban az orgánumát, amelyet hiába tépázott pár évtized szex meg drugs meg rock and roll, még így is megérte pusztán ezért a kaparós másvilági hangért, plusz a csatolt Trouble-számokért ellátogatni a koncertre. Wagner kísérőzenekara nyilván nem tudta reprodukálni azt a soundot, azt az ikergitárjátékot, amivel Rick Wartell és Bruce Franklin a Trouble-t a klasszikusok közé, a magyar rajongókat pedig a mennybe menesztették a 2014-es pesti koncertjükön, de azért korrekt volt a prezentáció, és még a hangerőnek is mérhető súlya volt. Előkerült a R.I.P., a Tempter, az Assassin, és persze a Plastic Green Head meg az At the End of My Daze a pszichedelikus Trouble-érából, ami nagyjából olyan, mintha a Beatles a Sgt. Pepper helyett a doom metált találta volna fel. És miután ezek a számok plusz a Skull saját gyártású Longingja elfeledtették a tényt, hogy már megint egy olyan bulin szórakozunk a legjobban, amit 30 éve is tarthattak volna, valahol a Plastic Green Head környékén kikristályosodott a gondolat: talán mégis létezik, ha nem is sok, de pár pillanat, amiért megéri belerokkanni a metálba.
Dürer Kert, március 16.
