Koncert

The Skull

  • Soós Tamás
  • 2016. április 24.

Zene

„Van valakinél egy dzsoint?” – tudakolta Eric Wagner ötvenpluszos metálikon a szűk százfős közönségtől olyan kedves rezignáltsággal, amilyennel csak 40 éve pályán lévő metálikonok tudnak füvet, sört vagy tapsot kérni. Dzsoint végül nem akadt, ám ez mit sem zavarta az egykori Trouble-énekest abban, hogy lazán végigcigizze a produkciót, és aki azt gondolta, ennek bizony köze lehet ahhoz, hogy a Black Sabbath utáni metálzene Ozzyja kissé megroggyant, és már nem olyan a hangja, mint egykoron, az nem járt messze az igazságtól.

De ezen az estén azt is hozzá kellett fűzni a tényálláshoz, hogy Eric pár órával azután állt színpadra, hogy megtudta: elhunyt az édesapja. Ennek fényében pedig első körben az emberi tartását süvegelnénk, és csak másodikban az orgánumát, amelyet hiába tépázott pár évtized szex meg drugs meg rock and roll, még így is megérte pusztán ezért a kaparós másvilági hangért, plusz a csatolt Trouble-számokért ellátogatni a koncertre. Wagner kísérőzenekara nyilván nem tudta reprodukálni azt a soundot, azt az ikergitárjátékot, amivel Rick Wartell és Bruce Franklin a Trouble-t a klasszikusok közé, a magyar rajongókat pedig a mennybe menesztették a 2014-es pesti koncertjükön, de azért korrekt volt a prezentáció, és még a hangerőnek is mérhető súlya volt. Előkerült a R.I.P., a Tempter, az Assassin, és persze a Plastic Green Head meg az At the End of My Daze a pszichedelikus Trouble-érából, ami nagyjából olyan, mintha a Beatles a Sgt. Pepper helyett a doom metált találta volna fel. És miután ezek a számok plusz a Skull saját gyártású Longingja elfeledtették a tényt, hogy már megint egy olyan bulin szórakozunk a legjobban, amit 30 éve is tarthattak volna, valahol a Plastic Green Head környékén kikristályosodott a gondolat: talán mégis létezik, ha nem is sok, de pár pillanat, amiért megéri belerokkanni a metálba.

Dürer Kert, március 16.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.