Koncert

The Skull

  • Soós Tamás
  • 2016. április 24.

Zene

„Van valakinél egy dzsoint?” – tudakolta Eric Wagner ötvenpluszos metálikon a szűk százfős közönségtől olyan kedves rezignáltsággal, amilyennel csak 40 éve pályán lévő metálikonok tudnak füvet, sört vagy tapsot kérni. Dzsoint végül nem akadt, ám ez mit sem zavarta az egykori Trouble-énekest abban, hogy lazán végigcigizze a produkciót, és aki azt gondolta, ennek bizony köze lehet ahhoz, hogy a Black Sabbath utáni metálzene Ozzyja kissé megroggyant, és már nem olyan a hangja, mint egykoron, az nem járt messze az igazságtól.

De ezen az estén azt is hozzá kellett fűzni a tényálláshoz, hogy Eric pár órával azután állt színpadra, hogy megtudta: elhunyt az édesapja. Ennek fényében pedig első körben az emberi tartását süvegelnénk, és csak másodikban az orgánumát, amelyet hiába tépázott pár évtized szex meg drugs meg rock and roll, még így is megérte pusztán ezért a kaparós másvilági hangért, plusz a csatolt Trouble-számokért ellátogatni a koncertre. Wagner kísérőzenekara nyilván nem tudta reprodukálni azt a soundot, azt az ikergitárjátékot, amivel Rick Wartell és Bruce Franklin a Trouble-t a klasszikusok közé, a magyar rajongókat pedig a mennybe menesztették a 2014-es pesti koncertjükön, de azért korrekt volt a prezentáció, és még a hangerőnek is mérhető súlya volt. Előkerült a R.I.P., a Tempter, az Assassin, és persze a Plastic Green Head meg az At the End of My Daze a pszichedelikus Trouble-érából, ami nagyjából olyan, mintha a Beatles a Sgt. Pepper helyett a doom metált találta volna fel. És miután ezek a számok plusz a Skull saját gyártású Longingja elfeledtették a tényt, hogy már megint egy olyan bulin szórakozunk a legjobban, amit 30 éve is tarthattak volna, valahol a Plastic Green Head környékén kikristályosodott a gondolat: talán mégis létezik, ha nem is sok, de pár pillanat, amiért megéri belerokkanni a metálba.

Dürer Kert, március 16.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.