Az uticai Cato, az utolsó római republikánus évszázadokon át a vesztett ügy mellett is kitartó hősiesség és a kikezdhetetlen férfiúi jellem tankönyvi példája volt. Így aztán természetesen a szüzséit és szereplőit döntően az ókorból választó opera seria műfaja is kitüntető figyelemben részesítette Julius Caesar örökös ellenfelét. 1728-ban például Rómában mutattak be Cato-operát: a költőfejedelem, Metastasio librettójával, a reneszánsz polihisztorral nem összetévesztendő Leonardo Vinci zenéjével, s persze több jeles kasztrált közreműködésével, hiszen a pápai állam területén nemcsak a férfialakok javát, de a női szerepeket is az operaéneklés korabeli sztárjai – és áldozatai – alakították. A Vinci újrafelfedezésének jegyében tavaly megjelentetett világelső lemezfelvétel ilyesformán napjaink négy nagyszerű kontratenorja számára kínált bravúrszólamot, s közülük kettőt immár a pesti közönség is testközelből ismerhet: a lapunkban is meginterjúvolt Max Emanuel Cencicet, illetve a néhány hete a Müpában fellépett Valer Barna-Sabadust. Mindketten virtuóz technikával énekelnek, de a felvétel legkiválóbb szereplője talán mégis a Caesar – szerelmes áriákban meglepően gazdag – szólamát teljesítő argentin kontratenor, Franco Fagioli: a harmadik felvonásban felhangzó kilencperces áriája, a Quell’amor che poco attende pedig valósággal égre kiáltóan érvel Vinci operaszerzői rangja mellett. A produkció két tenorja: a tavaly a vígszínházi Artasersében látott-hallott, ezúttal is megbízhatóan másodvonalbeli Juan Sancho a haláljelenettel kiteljesedő címszerepben, s a nevét épp most megjegyeztető, igen szépen frazeáló fiatal Martin Mitterrutzner. S az énekesek mellett ott volt a stúdióban az alig pár esztendős régizenés együttes, a néhány hete ugyancsak Pesten muzsikáló Il Pomo d’Oro: a historikus mozgalom legújabb generációjának épp beteljesedőben lévő nagy ígérete.
Decca, 3 CD, 2015
