Lemez

Sivatagok legmélyéről

Négy új stoner rock lemez

  • Vincze Ádám
  • 2016. április 24.

Zene

Amíg itthon nagyrészt a Pantera és a Down riffjeinek lopkodásában, a kockás ingekben és a szakállnövesztésben merül ki a műfaj, addig a Föld másik feléről még mindig jobbnál jobb lemezek érkeznek a zsánerben.

Seven Sisters Of Sleep: Ezekiel’s Hags A Seven Sisters Of Sleep Los Angelesben alakult 2010-ben, és olyan veterán arcok játszanak benne, mint például az egészen embertelen hangú Tim McClary énekes, aki korábban a The Arm and Sword of a Bastard Godban tevékenykedett – és ehhez a névhez méltón a Seven Sisters is kitartóan erőlteti a dalszövegekben az okkult/sátánista vonalat. Az Ezekiel’s Hags az öttagú zenekar harmadik lemeze, egyúttal ebből a felhozatalból a legszigorúbb: amikor belassulnak, akkor egészen olyanok, mint egy súlyos Bongzilla/Eyehategod/

Weed­eater-diétán felnőtt brigád, amikor pedig felpörögnek, a grindcore-os csépelésig hevítik a tempót. Első hallásra elviselhetetlenül nyomasztó és gonosz lemez ez, ugyanakkor utoljára a kanadai Dopethrone tudott ennyire meggyőző és energikus sludge-olást művelni a tavalyi Hochelaga című lemezén. A lemez utolsó előttijeként felbőgő Warmaster a legjobb, amelynek közepén csodásan épül fel egy imádnivalóan belassult riff, az előtte felsorakoztatott daltrió pedig egyenesen az olyan, death metalba belefáradt, belassult kriptaszökevényeket idézi, mint a korai Paradise Lost – hangozzék ez bármilyen furán is. (Relapse, 2016)

 

 

 

Church Of Misery: And Then There Were None Amikor a japán Church Of Misery másfél éve felszántotta és bevetette az A38 tetőteraszát, még úgy tűnt, minden rendben van körülöttük, nem sokkal később viszont Tatsu Mikami basszusgitáros mellől lelécelt a komplett zenekar. Mikami ezen annyira felhúzta magát, hogy átrepült Marylandbe, és olyan underground celebritásokat toborzott maga mellé, hogy az új verziós Church Of Miseryt szupergruppnak sem egetverő túlzás titulálni: gitáron az egykori Blood Farmers-tag Dave Szulkin érkezett, a mikrofont a Repulsion egykori énekes-basszusgitárosa, Scott Carlson einstandolta, a dobos pedig az earthride-os Eric Little lett.

Akik viszont a szokásos Church Of Misery-lemezeknél is sötétebb, betegebb anyagot vártak, azoknak csalódniuk kell: Mikami és újdonsült társai valószínűleg közös füvezéssel és Black Sabbath-hallgatással ütötték el az időt csapatépítés címén, úgyhogy az And Then… érezhetően visszafogottabb és retrósabb, mint a zenekar korábbi lemezei, és valahogy hiányzik belőle az a diabolikus hangulat, amely ott volt a Master Of Brutalityn vagy a Second Comingon. Stílusgyakorlat lett tehát az új Church Of Misery, annak viszont tökéletes. (Rise Above, 2016)

 

 

 

 

Black Tusk: Pillars of Ash Elég szomorú apropója van az új Black Tusk-lemeznek, hiszen a
georgiai zenekarnak ez az utolsó olyan kiadványa, amin az énekes-basszusgitáros Jonathan Athon is szerepel. 2014 novemberében Athon ugyanis alácsavarta Harleyját egy autónak, két nappal később pedig bele is halt a sérüléseibe. A mindössze 32 évet élt zenész helyére az egykori Baroness-tag, Corey Barnhorst került, a vele kiegészült trió pedig tavaly egy komplett Európa-turnéval tisztelgett a tragikusan fiatalon elhunyt barát előtt – a turné állomásain elszórtak egy keveset Athon hamvaiból, és mivel Budapesten is jártak, a Dunába is került belőle kevés –, most pedig itt a tragédia miatt jókorát csúszó ötödik nagylemez.

Mindez azért különösen szomorú, mert a Pillars Of Ash a legjobb Black Tusk-lemez, ráadásul úgy, hogy az eddig bevált recepten nem nagyon változtattak a savannah-i srácok: maradt a retkes gitárhangzás, James May csépelős, majdhogynem punkba hajló tempói, és az a kíméletlen intenzitás, amivel szó szerint zsebre teszik Barnhorst előző zenekara, a szintén savannah-i Baroness utolsó próbálkozását. Kár lenne értük, ha abbahagynák. (Relapse, 2016)

 

 

 

 

Karma To Burn: Mountain Czar Belegondolni is ijesztő, hogy a stoner rock kilencvenes évekbeli felfutásával érkezett Karma To Burn is elmúlt már húsz­éves. A William Mecum gitáros vezette gárda annak idején teljesen instrumentális zenét játszott, csak az első lemezen volt énekesük, amikor a Roadrunner kiadó fejesei úgy gondolták, hogy mindenből pénzt csinálhatnak, ami stoner rock. A kísérlet megbukott, a zenekar pedig visszatért az instrumentális dalokhoz, ami ezerszer jobban áll nekik, mint az énekes görcsölés, élőben pedig tökéletesen szórakoztató, vegytiszta örömzenét produkál a trió, amiből egyáltalán nem hiányoznak a vokálok.

A Mountain Czar ötszámos, 23 perces (kis)lemez, ahol négy dal marad a hagyományos vonalon, vagyis tempós, riffelős stonert hallunk kellően szétcseszett gitárhangzással, az egyetlen énekes téma pedig egy Tom Petty-feldolgozás, a Runnin’ Down A Dream, olaszra fordított szöveggel, melyet egy olasz énekesnő, bizonyos Stephanie Savy követett el. Itt pedig meg is kell cáfolnom saját magam: ez ugyanis maga a tökéletes stonersláger, amely önmagában is maximális pontot érdemel. (SPV, 2016)

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

Eli Sarabi kiszabadult izraeli túsz: Az antiszemitizmus most még erősebb, mint az elmúlt évtizedek alatt bármikor

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.