Lemez

Sivatagok legmélyéről

Négy új stoner rock lemez

  • Vincze Ádám
  • 2016. április 24.

Zene

Amíg itthon nagyrészt a Pantera és a Down riffjeinek lopkodásában, a kockás ingekben és a szakállnövesztésben merül ki a műfaj, addig a Föld másik feléről még mindig jobbnál jobb lemezek érkeznek a zsánerben.

Seven Sisters Of Sleep: Ezekiel’s Hags A Seven Sisters Of Sleep Los Angelesben alakult 2010-ben, és olyan veterán arcok játszanak benne, mint például az egészen embertelen hangú Tim McClary énekes, aki korábban a The Arm and Sword of a Bastard Godban tevékenykedett – és ehhez a névhez méltón a Seven Sisters is kitartóan erőlteti a dalszövegekben az okkult/sátánista vonalat. Az Ezekiel’s Hags az öttagú zenekar harmadik lemeze, egyúttal ebből a felhozatalból a legszigorúbb: amikor belassulnak, akkor egészen olyanok, mint egy súlyos Bongzilla/Eyehategod/

Weed­eater-diétán felnőtt brigád, amikor pedig felpörögnek, a grindcore-os csépelésig hevítik a tempót. Első hallásra elviselhetetlenül nyomasztó és gonosz lemez ez, ugyanakkor utoljára a kanadai Dopethrone tudott ennyire meggyőző és energikus sludge-olást művelni a tavalyi Hochelaga című lemezén. A lemez utolsó előttijeként felbőgő Warmaster a legjobb, amelynek közepén csodásan épül fel egy imádnivalóan belassult riff, az előtte felsorakoztatott daltrió pedig egyenesen az olyan, death metalba belefáradt, belassult kriptaszökevényeket idézi, mint a korai Paradise Lost – hangozzék ez bármilyen furán is. (Relapse, 2016)

 

 

 

Church Of Misery: And Then There Were None Amikor a japán Church Of Misery másfél éve felszántotta és bevetette az A38 tetőteraszát, még úgy tűnt, minden rendben van körülöttük, nem sokkal később viszont Tatsu Mikami basszusgitáros mellől lelécelt a komplett zenekar. Mikami ezen annyira felhúzta magát, hogy átrepült Marylandbe, és olyan underground celebritásokat toborzott maga mellé, hogy az új verziós Church Of Miseryt szupergruppnak sem egetverő túlzás titulálni: gitáron az egykori Blood Farmers-tag Dave Szulkin érkezett, a mikrofont a Repulsion egykori énekes-basszusgitárosa, Scott Carlson einstandolta, a dobos pedig az earthride-os Eric Little lett.

Akik viszont a szokásos Church Of Misery-lemezeknél is sötétebb, betegebb anyagot vártak, azoknak csalódniuk kell: Mikami és újdonsült társai valószínűleg közös füvezéssel és Black Sabbath-hallgatással ütötték el az időt csapatépítés címén, úgyhogy az And Then… érezhetően visszafogottabb és retrósabb, mint a zenekar korábbi lemezei, és valahogy hiányzik belőle az a diabolikus hangulat, amely ott volt a Master Of Brutalityn vagy a Second Comingon. Stílusgyakorlat lett tehát az új Church Of Misery, annak viszont tökéletes. (Rise Above, 2016)

 

 

 

 

Black Tusk: Pillars of Ash Elég szomorú apropója van az új Black Tusk-lemeznek, hiszen a
georgiai zenekarnak ez az utolsó olyan kiadványa, amin az énekes-basszusgitáros Jonathan Athon is szerepel. 2014 novemberében Athon ugyanis alácsavarta Harleyját egy autónak, két nappal később pedig bele is halt a sérüléseibe. A mindössze 32 évet élt zenész helyére az egykori Baroness-tag, Corey Barnhorst került, a vele kiegészült trió pedig tavaly egy komplett Európa-turnéval tisztelgett a tragikusan fiatalon elhunyt barát előtt – a turné állomásain elszórtak egy keveset Athon hamvaiból, és mivel Budapesten is jártak, a Dunába is került belőle kevés –, most pedig itt a tragédia miatt jókorát csúszó ötödik nagylemez.

Mindez azért különösen szomorú, mert a Pillars Of Ash a legjobb Black Tusk-lemez, ráadásul úgy, hogy az eddig bevált recepten nem nagyon változtattak a savannah-i srácok: maradt a retkes gitárhangzás, James May csépelős, majdhogynem punkba hajló tempói, és az a kíméletlen intenzitás, amivel szó szerint zsebre teszik Barnhorst előző zenekara, a szintén savannah-i Baroness utolsó próbálkozását. Kár lenne értük, ha abbahagynák. (Relapse, 2016)

 

 

 

 

Karma To Burn: Mountain Czar Belegondolni is ijesztő, hogy a stoner rock kilencvenes évekbeli felfutásával érkezett Karma To Burn is elmúlt már húsz­éves. A William Mecum gitáros vezette gárda annak idején teljesen instrumentális zenét játszott, csak az első lemezen volt énekesük, amikor a Roadrunner kiadó fejesei úgy gondolták, hogy mindenből pénzt csinálhatnak, ami stoner rock. A kísérlet megbukott, a zenekar pedig visszatért az instrumentális dalokhoz, ami ezerszer jobban áll nekik, mint az énekes görcsölés, élőben pedig tökéletesen szórakoztató, vegytiszta örömzenét produkál a trió, amiből egyáltalán nem hiányoznak a vokálok.

A Mountain Czar ötszámos, 23 perces (kis)lemez, ahol négy dal marad a hagyományos vonalon, vagyis tempós, riffelős stonert hallunk kellően szétcseszett gitárhangzással, az egyetlen énekes téma pedig egy Tom Petty-feldolgozás, a Runnin’ Down A Dream, olaszra fordított szöveggel, melyet egy olasz énekesnő, bizonyos Stephanie Savy követett el. Itt pedig meg is kell cáfolnom saját magam: ez ugyanis maga a tökéletes stonersláger, amely önmagában is maximális pontot érdemel. (SPV, 2016)

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után.