Lemez

Sivatagok legmélyéről

Négy új stoner rock lemez

  • Vincze Ádám
  • 2016. április 24.

Zene

Amíg itthon nagyrészt a Pantera és a Down riffjeinek lopkodásában, a kockás ingekben és a szakállnövesztésben merül ki a műfaj, addig a Föld másik feléről még mindig jobbnál jobb lemezek érkeznek a zsánerben.

Seven Sisters Of Sleep: Ezekiel’s Hags A Seven Sisters Of Sleep Los Angelesben alakult 2010-ben, és olyan veterán arcok játszanak benne, mint például az egészen embertelen hangú Tim McClary énekes, aki korábban a The Arm and Sword of a Bastard Godban tevékenykedett – és ehhez a névhez méltón a Seven Sisters is kitartóan erőlteti a dalszövegekben az okkult/sátánista vonalat. Az Ezekiel’s Hags az öttagú zenekar harmadik lemeze, egyúttal ebből a felhozatalból a legszigorúbb: amikor belassulnak, akkor egészen olyanok, mint egy súlyos Bongzilla/Eyehategod/

Weed­eater-diétán felnőtt brigád, amikor pedig felpörögnek, a grindcore-os csépelésig hevítik a tempót. Első hallásra elviselhetetlenül nyomasztó és gonosz lemez ez, ugyanakkor utoljára a kanadai Dopethrone tudott ennyire meggyőző és energikus sludge-olást művelni a tavalyi Hochelaga című lemezén. A lemez utolsó előttijeként felbőgő Warmaster a legjobb, amelynek közepén csodásan épül fel egy imádnivalóan belassult riff, az előtte felsorakoztatott daltrió pedig egyenesen az olyan, death metalba belefáradt, belassult kriptaszökevényeket idézi, mint a korai Paradise Lost – hangozzék ez bármilyen furán is. (Relapse, 2016)

 

 

 

Church Of Misery: And Then There Were None Amikor a japán Church Of Misery másfél éve felszántotta és bevetette az A38 tetőteraszát, még úgy tűnt, minden rendben van körülöttük, nem sokkal később viszont Tatsu Mikami basszusgitáros mellől lelécelt a komplett zenekar. Mikami ezen annyira felhúzta magát, hogy átrepült Marylandbe, és olyan underground celebritásokat toborzott maga mellé, hogy az új verziós Church Of Miseryt szupergruppnak sem egetverő túlzás titulálni: gitáron az egykori Blood Farmers-tag Dave Szulkin érkezett, a mikrofont a Repulsion egykori énekes-basszusgitárosa, Scott Carlson einstandolta, a dobos pedig az earthride-os Eric Little lett.

Akik viszont a szokásos Church Of Misery-lemezeknél is sötétebb, betegebb anyagot vártak, azoknak csalódniuk kell: Mikami és újdonsült társai valószínűleg közös füvezéssel és Black Sabbath-hallgatással ütötték el az időt csapatépítés címén, úgyhogy az And Then… érezhetően visszafogottabb és retrósabb, mint a zenekar korábbi lemezei, és valahogy hiányzik belőle az a diabolikus hangulat, amely ott volt a Master Of Brutalityn vagy a Second Comingon. Stílusgyakorlat lett tehát az új Church Of Misery, annak viszont tökéletes. (Rise Above, 2016)

 

 

 

 

Black Tusk: Pillars of Ash Elég szomorú apropója van az új Black Tusk-lemeznek, hiszen a
georgiai zenekarnak ez az utolsó olyan kiadványa, amin az énekes-basszusgitáros Jonathan Athon is szerepel. 2014 novemberében Athon ugyanis alácsavarta Harleyját egy autónak, két nappal később pedig bele is halt a sérüléseibe. A mindössze 32 évet élt zenész helyére az egykori Baroness-tag, Corey Barnhorst került, a vele kiegészült trió pedig tavaly egy komplett Európa-turnéval tisztelgett a tragikusan fiatalon elhunyt barát előtt – a turné állomásain elszórtak egy keveset Athon hamvaiból, és mivel Budapesten is jártak, a Dunába is került belőle kevés –, most pedig itt a tragédia miatt jókorát csúszó ötödik nagylemez.

Mindez azért különösen szomorú, mert a Pillars Of Ash a legjobb Black Tusk-lemez, ráadásul úgy, hogy az eddig bevált recepten nem nagyon változtattak a savannah-i srácok: maradt a retkes gitárhangzás, James May csépelős, majdhogynem punkba hajló tempói, és az a kíméletlen intenzitás, amivel szó szerint zsebre teszik Barnhorst előző zenekara, a szintén savannah-i Baroness utolsó próbálkozását. Kár lenne értük, ha abbahagynák. (Relapse, 2016)

 

 

 

 

Karma To Burn: Mountain Czar Belegondolni is ijesztő, hogy a stoner rock kilencvenes évekbeli felfutásával érkezett Karma To Burn is elmúlt már húsz­éves. A William Mecum gitáros vezette gárda annak idején teljesen instrumentális zenét játszott, csak az első lemezen volt énekesük, amikor a Roadrunner kiadó fejesei úgy gondolták, hogy mindenből pénzt csinálhatnak, ami stoner rock. A kísérlet megbukott, a zenekar pedig visszatért az instrumentális dalokhoz, ami ezerszer jobban áll nekik, mint az énekes görcsölés, élőben pedig tökéletesen szórakoztató, vegytiszta örömzenét produkál a trió, amiből egyáltalán nem hiányoznak a vokálok.

A Mountain Czar ötszámos, 23 perces (kis)lemez, ahol négy dal marad a hagyományos vonalon, vagyis tempós, riffelős stonert hallunk kellően szétcseszett gitárhangzással, az egyetlen énekes téma pedig egy Tom Petty-feldolgozás, a Runnin’ Down A Dream, olaszra fordított szöveggel, melyet egy olasz énekesnő, bizonyos Stephanie Savy követett el. Itt pedig meg is kell cáfolnom saját magam: ez ugyanis maga a tökéletes stonersláger, amely önmagában is maximális pontot érdemel. (SPV, 2016)

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.