Amikor Galgóczy Judit és munkatársai megjelentek a tapsrendben, akkor nem csupán elsöprő erejű búúúzás fogadta őket, hanem jószerint abbamaradt a taps is, s az egész jelenet olyan félreérthetetlen elutasítást érzékeltetett, hogy arról szinte fontosabb beszélnünk, mint az azt megelőző előadás erényeiről és fogyatékosságairól. Azért is indokolt szólnunk erről az esetről, mert az operarendezések körül általában is kimutatható valamiféle abszurd, fordított logika, amely a közönség által zajosan elutasított produktumokat szinte automatikusan jól sikerülteknek, de legalábbis a pezsgő és eleven operaélet bizonyságainak tekinti. Az előadó-művészet terén sehol máshol nem lelünk ilyen faramuci elgondolást, s az élet egyéb szögleteiben is legfeljebb tán a törpepártok vezetői szokták ehhez hasonlóan önmaguk igazolását kiolvasni a számukra drasztikusan kedvezőtlen választási eredményekből.
Ha egy rendezés az előadás tartamául szolgáló 2-3-4 óra leforgása alatt nem képes legalább alapszinten elfogadtatni magát a közönséggel, akkor ott valaki bizony rossz munkát végzett. S ilyenkor nem érdemes (s persze nem is korrekt dolog) a közönség szűklátókörűségét és ókonzervativizmusát hibáztatni, hiszen a rendező feladata éppen az, hogy kalkulálva a közeg ellenállásával, mégiscsak meggyőzze a nézőket. (A pesti közönség vaskalaposságát ráadásul azért is méltánytalan lenne emlegetni, merthogy sommásan ugyanez a premierközönség már számos merészen kísérletező operarendezést üdvözölt melegen, de legalábbis langyosan.) No, de talán a feszélyezően kényelmetlen igazságok váltottak ki ily zajos és tömeges ellenkezést a magukat találva érző nézőkből! Hát nem. Ha van itt bárminő kényelmetlen igazság, akkor az az, hogy Galgóczy Judit nemszeretem modorban félberendezte az operairodalom egyik legnépszerűbb alkotását.
A trubadúr főszereplői megszállottak, érzések és indulatok, no meg a múlt megszállottjai, s ilyesformán nem istentől elrugaszkodott (s persze nem is teljességgel eredeti) ötlet e szenvedélyes és egzaltált végletességet az elmekórtan háza tájára áttelepíteni. Ez az egyik irány, amely felé Galgóczy Judit rendezése elindult, a másik pedig az opera történetében ugyancsak markánsan jelen lévő ordas indulatok, az erőszak tematikája. Mindkettő legitim mozzanat tehát, s érdemben kibontva és értelmezve akár együtt is kiadhatnának egy érvényes előadást. Ám ezúttal nem ez történt, hiába volt minden kényszerzubbony és tolószék. A rivaldán ugyanis csupán egyvalami „jött át”: a hervadt-unott és minden színpadi szexepilt nélkülöző közönségfárasztás. Ez a vonás vált érzékletessé már rögtön a kezdet kezdetén, amikor is a színházterembe belépő nézők procc állófogadást találtak a színpadon, aztán a nézőtéren keresztül fölvonultak a védett vendégek, azaz a főszereplők, s a hosszú sálas Luna gróf és tolmácsnője mindenkit meginvitált az „Il Trovatore” előadására.
A rendezés láthatóan az amúgy fegyelmezetten dolgozó énekeseket se tudta meggyőzni, minket azonban az énekesek igen. A friss Kossuth-díjas Komlósi Ildikó (Azucena) például mindvégig koncentrált és energikus vokális teljesítményt nyújtott, s hangjának őszét is képes volt szépen és nemesen felvállalni. Még 3. felvonásbeli nagyjelenetében is méltósággal helytállt, illetve helytült egy zsúrkocsin, noha ez a jelenet mindenestül az énekesi nyugalom ellen dolgozott. (Ez a lincselős beállítás egyébiránt talán az előadás egyetlen nagyjából sikerült rendezői képe volt.) Létay Kiss Gabriella (Leonora) énekesi létezésének szolid, sőt örök női poézisével, míg Kálmándy Mihály (Luna gróf) most is harapós és magvas baritonjával szolgálta a produkciót. A címszerepben a másfél éve a Parasztbecsület és a Bajazzók főszerepeiben megismert bolgár tenor, Kamen Chanev lépett fel: ezúttal is a forte regiszter és a naturalisztikus megnyilvánulások hívének mutatkozva, de igen erőteljes formát jelezve, s a Stretta végén nem túl gusztusos, ám diadalmas magas C-t kivágva. A vezénylő Medveczky Ádám otthonos terepen mozogva, nagy biztonsággal és kisebb tempóbeli szabadosságokat megengedve felügyelte ezt a nívósan elmuzsikált előadást, amely katartikussá mégis csak a tapsrendben vált.
Erkel Színház, március 18.
