A holland hegedűvirtuóz, Janine Jansen (1978) ünnepelt sztárja hangszerének: a legnagyobb zenekarok és a leghíresebb karmesterek adják kézről kézre, s kamarapartnerei is márkásak. Lemezkiadója szélesre tárja előtte a lehetőségek kapuját: olyan agyonjátszott művekről is készíthet új felvételt, mint Beethoven, Mendelssohn, Bruch vagy Csajkovszkij hegedűversenyei. Magabiztos technikai felkészültség, árnyalt hang, a zenei tartalom teljes birtoklása – mindene megvan, valami mégis megkülönbözteti pályatársaitól, s nem feltétlenül előnyösen. Vadim Repin, Leonidas Kavakos, Christian Tetzlaff, Vilde Frang vagy Baráti Kristóf egyénien játszik, Jansen viszont nagyon lekerekítetten hegedül, mintha mindig mindenben az arany középutat keresné, s emiatt aztán előadásai valami sajátos „zenei átlagszámítás” eredményére emlékeztetnek.
Legutóbb ismét egy nagy repertoárdarabot vett fel: Brahms Hegedűversenyét rögzítette a római Santa Cecilia Akadémia Zenekarával, a mostanában több tehetséges fiatallal is lemezt készítő Antonio Pappano vezényletével. Szó se róla, van a produkcióban tűz, lendület, heroizmus, mégis, a végeredmény túlságosan ismétli a mű előadói tradícióit. A lemez másik száma, Bartók 1. hegedűversenye sokkal jobban sikerült: kicsalogatta Jansent a „nem mutatom meg magam” defenzív alapmagatartásából, szinte rákényszerítve arra, hogy megmozgassa a szólamot, több színt keverjen ki és személyesebb jelleget adjon a muzsikálásnak. Ebben a műben nem a rómaiak, hanem a Londoni Szimfonikusok kísérik – de a zenekari teljesítmény mindkét esetben tökéletes.
Decca, 2016
