Lapjárás
Amikor a debreceni dedikáláson sorra került egy hamvas fiatal lány - kísérővel sajnos -, s egy selyemzsinórral összefűzött, kartonált albumba ragasztva letette elém a Narancsból kivágott összes egotripemet, a komplett háromévnyi cuccot, azt is, ami a kötetből kimaradt, írnám alá a címlapon, a fényképem alatt, akkor azt hittem, hogy innen tényleg nincs tovább. Igaz, már Marika is megszaggatta a légzés természetes ütemét, mikor a megjelenés után egy héttel (!) kikérte magának a bükkszentkereszti kisboltjában, hogy gyűrött lett volna az a sajtpapír (vö.: Rem. fut. 165. o.), egy falusi boltos! bocsánatot kérek! beszerezte! amikor még sehol a világon nem volt kapható!; igaz, hogy a Vörösmarty téren olyan példányt is hoztak a könyvhéten, melybe boszorkányos ügyességgel bele volt applikálva A részegség sportértéke című, egyébiránt személyes gyávaságból, az illető által viszont fájlalt módon kihagyott És-beli cikkem is, de most magam előtt láttam, ahogy ragasztgat valaki kéthetente Technokollal a konyhaasztalon, és ettől készen lettem érzelmileg teljesen. Tegnap aztán, hogy a helyzet fokozódjon, érkezett egy hiányos, magából a könyvből rekonstruált címzésű Debrecen, Küküllő u., a kisbolttal szemben küldemény, ami az alábbi néhány sor mellett mást is tartalmazott: Kedves Tibor,
fogadd ezt az újságot
olyan ajándéknak, amelyet egy rajongód küld Békéscsabáról. Másképpen nem tudom megköszönni azt a sok gyönyörű (sic, bocs - K. T.) cikket, amelyeket a MaNcsban olvashattam Tőled, dátum, aláírás, jónapot.
Mielőtt bárki is azt hinné, dicsekszem, bevallom, hogy tényleg, mert mindenre gondoltam, csak erre nem, így utólag bevallhatom. Hogy engemet örökbe fogadnak, meg hogy tucatjával írnak, meg ajándékot küldenek ismeretlenek. ´szintén szólva magam eleddig az olvasó nép szolgálatában eltöltött tizennégy munkás év során pont olyat nem láttam még élve, a hivatásos szakmabelit leszámítva, hogy olvasó: most viszont, hogy felbukkant az életemben tömött sorban ez az illető, igazat kell adjak a költőnek, belátom, aki hosszas vívódás után azt vallotta végül, hogy érdemes. De nézzük most már az ajándék ló fogazatát, ezen a lelki bázison.
E havonta mindösszesen nyolc oldalon megjelenő, bükkszentkereszti székhelyű országos sportmagazin felbukkanásán már álmélkodtam e hasábokon, s a fent említett könyvoldalon, a közben eltelt idő azonban elegendőnek mutatkozik arra, hogy bizonyos következtetések levonására is kísérletet tegyünk. A magát teljes joggal
szurkolói magazinként
definiáló, kizárólag a focira, a kosárlabdára és a ralira koncentráló újság pontosan olyan, mint amilyenek itt, vidéken mi vagyunk: fésületlen, kicsit bunkó, szegényes, de feltörekvő, öntudatosan egocentrikus. Nem tököl és nem stilizál, főképp pedig nem szereti a pestieket. Minden sorát belengi a vidékiség diszkrét bája, a peremlét szomorúan bájos, néha túlhabzó heroizmusa. Tetszik markáns, átgondolt vonalvezetése, ahogy sportlapként leginkább magát a sportot hanyagolja; mondhatni, lazán túllép az úgyis elavuló eseményeken, eredményeken, nem izgatják ilyen mellékes részletek. Annál érzékletesebben járja körül viszont mindazt, ami a sportot körülveszi, tényszerűen igazolva, amit persze amúgy is tudunk: hogy a körítés éppen olyan, mint amilyet a magyar futball megérdemel. Arról informál a példának okáért, hogy a Miskolcon elterjedt hírek szerint Tornyi Barnabás könyve azért késik ennyit, mert a maffia nem nézi jó szemmel egy-két fejezetét. Már itt tartunk, hümmöget az ember, korrektúrát olvas a maffia, de közben azért csak nem bánná, ha azt is feltárnák, ha már szellőztetnek, hogy azon az inkriminált Intertotó bundameccsen tényleg maguk ellen fogadtak-e Bécsben az aranylábú diósgyőri gyerekek. Egervári-interjúval köszönti a lap a Nagyvárad, a Győr és a Vác utáni negyedik vidéki bajnokot, testközelből taglalja a Szolnoki Olaj-Albacomp-kosárdöntő hatodik meccsének lelátói tapasztalatait. Kedvenc állandó rovatom az Ultrahang, melyben a különböző vidéki huligáncsoportok kapnak
fényképes bemutatkozási lehetőséget:
a mostani számban például az időközben megszűnt Szeged LC rendületlenül létező Spartan Army nevű kemény magjának szentesi szekciójával ismerkedhetünk meg, akik pillanatnyilag nem tudnak szervezetten szurkolni csapat híján sajnos senkinek. Létük fényes bizonyíték, hogy nem kell futball, nem kell csapat ahhoz, hogy a sportszerető közvélemény Magyarországon remekül ellegyen.
A friss, júniusi szám érthető módon elsősorban a kilencven évet élt DVTK, majd DFC nevű klub elsiratásán fáradozik, gyászjelentést közölve a címoldalon. Igen ám, de keretes a szerkezet: a hátoldalon konstruktív szellemben már a jövőkép is kibontakozik. Magával a főszerkesztővel készít a lap (maga a főszerkesztő?) aláírás nélküli interjút ugyanis, melyben a megkérdezett őszintén elmondja (magának?), hogy jelen idő szerint egy tiszta, becsületes Diósgyőr létrehozásán dolgozik. Ez már beszéd, gondolja, aki e lehetetlent nem ismerő emberhez hasonlóan szintén emlékszik még, mit jelentett nemzetközi újoncként 5-0-ra verni a Besiktast huszonkétezer ember előtt, majd hazavágni a Hajduk Splitet, mint a taknyot, vagy a nem kevésbé félelmetes Rapidot. A terv önmagában jónak látszik: egyesülni a Borsod Volánnal, s
elindulni tiszta lappal
a körzeti bajnokság ínszaggató fordulóiban, majd, ahogy a csillag megy az égen, onnan is tovább a Bajnokok Ligájáig, természetesen. Egy lapzártakor érkezett keretes hír egyébként az egyesülést kész tényként kezeli: ezek szerint sikerült megegyezni az érintett feleknek, miáltal létrejött a Diósgyőri Volán Torna Klub (magyarul a DVTK, édes istenem!), de azért erre a magam részéről még nem alapítanék egzisztenciát. Már csak azért sem, mert a főszerkesztő (újdonsült klubelnök?) szerint a játékoskeret nyolcvan százaléka már megvan, merthogy saját környezetéből épít, ami szerinte csak jó lehet, miközben fontosnak érzi, hogy egészséges legyen a folyamat. Magam az egészséges folyamatok elszánt híveként sok sikert kívánok ehhez, és őszintén bánom, hogy a főszerkesztő úrral az első NB I-es hazai bajnokin már nem találkozhatok: addigra megdöglök ugyanis.
A Vidéki Sport olyan,
mint egy öltöző
meccs után: belengi a kipárolgó testek otthonos oroszlánszaga. Vicces csöppet, ahogy itt a Bükkben erőlködik, de elhiszi, hogy szükség van rá, és ezt hellyel-közzel velem is elhiteti. Lehet, nekik adom a Narancstól visszakapott, Gyászbeszéd a Diósgyőr sírja felett című, műfaját tekintve uszító jellegű cikkemet.
- keresztury -
Kiadja a Williams B. Kft., megjelenik a hónap első péntekén, ára 97 Ft
