A faluvégi focipályán túl roskadásig telt a vendéglátó egységekkel és campinggel övezett fesztiválsátor. A Buena Vistá-s őrület Ausztriát beszippantotta természetesen, persze könnyű azon az égtájon, ahol egy ötszázhúsz schillinges beugrónak nincs különösebb hírértéke. Annak a két (szervezett) busznak, amely Magyarországról érkezett, sem jelenthetett többet, mint hogy nálunk egyelőre még kivitelezhetetlen egy ilyen rendezvény, ugyanakkor a Buena Vista társulatának előrehaladott életkorát tekintve, semmiképp nem ajánlott a várakozás. Szegény drága Rubén Gonzálezt például úgy kellett feltámogatni a színpadra, nagyot roggyant a Wenders-film óta, az ő nyolcvankét éve már csak a zongoránál szárnyal. De még egy kis türelem, hiszen a fieszta az Aserével indult. Ez a zenekar huszonéves fiatalokból áll, s mindössze két éve tűnt fel. Tavaly a veterán columbiai díva, Tot La Momposina választotta kísérőjéül, most meg úgy festett, mintha a Buena Vista köre is neki passzolná majd a stafétabotot. Jó kezekbe kerültek a hagyományos-folkos dalformák, ez tény. Hétköznapi, akusztikus hangszereikkel olyan intenzitással pengették-ütötték-fújták a sont, mintha egy big bandát kellett volna überelniük. Sűrű, nyers, külvárosi muzsikát játszottak, és egészen hasonló benyomást keltettek vizualice is.
Az őket követő Afro-Cuban All Stars mára legenda szomszédságából való, több tagja is - így például Juan d´Marcos González, Amadito Valdes - visszaköszönt a filmből. Amit ez a közel húszas társulat a salsáról elsajátított, az valóban a legnagyobbakhoz méltó, mégsem tudtam igazán ráfordulni: sok volt ahhoz a piros meg fehér öltöny, a szólóénekesen az arany - sok volt a harsány vendéglátásból, és kevés abból a zavarba ejtő emberségből, amellyel aztán a Buena Vista nyugdíjasai végképp levettek a lábamról.
Onnantól egy újabb nagyzenekart kérnék elképzelni, megint sok-sok fúvóst és ütőst királyokkal: a bőgősnek Orlando López a neve, a trombitásnak Manuel Mirabal - sejthetik. Szolid, de elegáns öltöny járt nekik, mintha összebeszéltek volna a csapatok: a ruha teszi a zenét. Jó két órát nyomták, három egymásba folyó blokkban, előbb Rubén Gonzálezzel, majd Omara Portuondóval s végül Ibrahim Ferrerrel a középpontban.
Szóval felsegítették a színpadra, és Rubén szárnyalt; ő több mint kubai isten: ő a világ egyik legnagyobb zongoristája. Légies, könnyed, puha - egészen rendkívüli. Harminc-harmincöt percig játszhatta a számait, és közben újra és újra meghajolt: végtelenül hálásnak tűnt, amiért nyolcvanéves korára megismerte a világ, s még megmerítkezhet a sikerben - hetekig, hónapokig. Az egyik szem sírt, a másik nevetett, aztán mindkettő, s közben a tombolás. Mondom, a Buena Vistá-s őrület Ausztriát is beszippantotta, telt ház a sátorban, vagy tízezer.
Omarának úgy két hónapja jött ki a lemeze, hát melegében ütöttek a dalai, más volt az ízük mégis: a vonósok hiánya erősített a helyiértékükön. Miként az egész koncertre jellemző volt végig: korántsem csak a Buena Vista-sorozat népszerűsítésére hivatott, de élő, humorral és gesztusokkal, figyelemmel és alázattal teli örömzene.
Ibrahim, ez a ragyogó boleróénekes, aki, felhagyván a cipőtisztítással, immár átesett az első szólóalbumán, tetszett a legfeldobottabbnak. ´ még csak hetvenhárom, mondhatni, további tervekkel teli. Megtáncoltatta Omarát, begyújtotta a sátrat, aztán jöhetett a Dos Gardenias, szakadjon a szív. Padló.
Annak a két (szervezett) busznak, amely Magyarországról érkezett, egészen különleges élményben lehetett része: lenyűgöző zenei és megindító emberi minőségben; persze még jobban érezném magam, ha egy olyan élményt oszthatnék meg a Narancs olvasóival, amelyben lényegesen nagyobb számban lett volna részünk. Hát majd legközelebb, hiszen többé-kevésbé lesz "legközelebb": július 30-án az ugyancsak Buena Vistá-s (s most távol maradt) Eliades Ochoa és Compay Segundo lép fel Wiesenben - jegyek már rendelhetők a Mafioso Recordstól (Telefon: 06/30/933-0652). Tehát folyt. köv., most ez a vége.
Marton László Távolodó
Wiesen, június 25.
