Padló (Buena Vista Social Club Wiesenben)

  • 2000. június 29.

Zene

Ilyen közel még soha nem került Havannához Budapest. Néhány héttel azután, hogy bemutatta a Duna TV is, a Bécsújhely melletti Wiesenben életre kelt Wim Wenders filmje, a
Buena Vista Social Club.

A faluvégi focipályán túl roskadásig telt a vendéglátó egységekkel és campinggel övezett fesztiválsátor. A Buena Vistá-s őrület Ausztriát beszippantotta természetesen, persze könnyű azon az égtájon, ahol egy ötszázhúsz schillinges beugrónak nincs különösebb hírértéke. Annak a két (szervezett) busznak, amely Magyarországról érkezett, sem jelenthetett többet, mint hogy nálunk egyelőre még kivitelezhetetlen egy ilyen rendezvény, ugyanakkor a Buena Vista társulatának előrehaladott életkorát tekintve, semmiképp nem ajánlott a várakozás. Szegény drága Rubén Gonzálezt például úgy kellett feltámogatni a színpadra, nagyot roggyant a Wenders-film óta, az ő nyolcvankét éve már csak a zongoránál szárnyal. De még egy kis türelem, hiszen a fieszta az Aserével indult. Ez a zenekar huszonéves fiatalokból áll, s mindössze két éve tűnt fel. Tavaly a veterán columbiai díva, Tot La Momposina választotta kísérőjéül, most meg úgy festett, mintha a Buena Vista köre is neki passzolná majd a stafétabotot. Jó kezekbe kerültek a hagyományos-folkos dalformák, ez tény. Hétköznapi, akusztikus hangszereikkel olyan intenzitással pengették-ütötték-fújták a sont, mintha egy big bandát kellett volna überelniük. Sűrű, nyers, külvárosi muzsikát játszottak, és egészen hasonló benyomást keltettek vizualice is.

Az őket követő Afro-Cuban All Stars mára legenda szomszédságából való, több tagja is - így például Juan d´Marcos González, Amadito Valdes - visszaköszönt a filmből. Amit ez a közel húszas társulat a salsáról elsajátított, az valóban a legnagyobbakhoz méltó, mégsem tudtam igazán ráfordulni: sok volt ahhoz a piros meg fehér öltöny, a szólóénekesen az arany - sok volt a harsány vendéglátásból, és kevés abból a zavarba ejtő emberségből, amellyel aztán a Buena Vista nyugdíjasai végképp levettek a lábamról.

Onnantól egy újabb nagyzenekart kérnék elképzelni, megint sok-sok fúvóst és ütőst királyokkal: a bőgősnek Orlando López a neve, a trombitásnak Manuel Mirabal - sejthetik. Szolid, de elegáns öltöny járt nekik, mintha összebeszéltek volna a csapatok: a ruha teszi a zenét. Jó két órát nyomták, három egymásba folyó blokkban, előbb Rubén Gonzálezzel, majd Omara Portuondóval s végül Ibrahim Ferrerrel a középpontban.

Szóval felsegítették a színpadra, és Rubén szárnyalt; ő több mint kubai isten: ő a világ egyik legnagyobb zongoristája. Légies, könnyed, puha - egészen rendkívüli. Harminc-harmincöt percig játszhatta a számait, és közben újra és újra meghajolt: végtelenül hálásnak tűnt, amiért nyolcvanéves korára megismerte a világ, s még megmerítkezhet a sikerben - hetekig, hónapokig. Az egyik szem sírt, a másik nevetett, aztán mindkettő, s közben a tombolás. Mondom, a Buena Vistá-s őrület Ausztriát is beszippantotta, telt ház a sátorban, vagy tízezer.

Omarának úgy két hónapja jött ki a lemeze, hát melegében ütöttek a dalai, más volt az ízük mégis: a vonósok hiánya erősített a helyiértékükön. Miként az egész koncertre jellemző volt végig: korántsem csak a Buena Vista-sorozat népszerűsítésére hivatott, de élő, humorral és gesztusokkal, figyelemmel és alázattal teli örömzene.

Ibrahim, ez a ragyogó boleróénekes, aki, felhagyván a cipőtisztítással, immár átesett az első szólóalbumán, tetszett a legfeldobottabbnak. ´ még csak hetvenhárom, mondhatni, további tervekkel teli. Megtáncoltatta Omarát, begyújtotta a sátrat, aztán jöhetett a Dos Gardenias, szakadjon a szív. Padló.

Annak a két (szervezett) busznak, amely Magyarországról érkezett, egészen különleges élményben lehetett része: lenyűgöző zenei és megindító emberi minőségben; persze még jobban érezném magam, ha egy olyan élményt oszthatnék meg a Narancs olvasóival, amelyben lényegesen nagyobb számban lett volna részünk. Hát majd legközelebb, hiszen többé-kevésbé lesz "legközelebb": július 30-án az ugyancsak Buena Vistá-s (s most távol maradt) Eliades Ochoa és Compay Segundo lép fel Wiesenben - jegyek már rendelhetők a Mafioso Recordstól (Telefon: 06/30/933-0652). Tehát folyt. köv., most ez a vége.

Marton László Távolodó

Wiesen, június 25.

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

Majd én!

A jelenleg legtámogatottabb politikai párt, a Tisza előválasztásának első fordulóján kívül a Fidesz-kongresszus időpontja, illetve a kormánypárti jelöltek létezése körüli múlt heti ún. kommunikációs zavar keltett mérsékelt érdeklődést a honi közéletben.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény

A magyar jogalkotás az elmúlt évtizedekben különös képet rajzolt a társadalomról. A törvények, amelyekről azt hittük, hogy semlegesek, valójában arcvonalakat húztak. A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el. Ezek a rendelkezések nem a szó klasszikus értelmében „cigánytörvények”, hatásukban, működésükben, következményeikben mégis azok.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.

A választókban bízva

Párttámogatás nélkül, főleg a saját korábbi teljesítményükre alapozva indulnak újra a budapesti ellenzéki országgyűlési képviselők az egyéni választókerületükben. Vannak állítólag rejtélyes üzenetszerűségek, biztató mérések és határozott támogatási ígéretek is.