Opera

Ölj meg, ölelj meg!

Mozart: Idomeneo

Zene

Csak csínján a fogadalmakkal! – erre int minket Mozart 1781-es müncheni operája, persze nem az életvezetési és egészségmegőrző fogadkozásoktól eltanácsolva, hanem inkább a „most az első embert, aki szembejön” típusú fölfohászkodásoktól.

Idomeneusz krétai király ugyanis épp így ígért emberáldozatot a tengeristennek a nyugodt partraszállásért cserébe, s erre pont a fia és trónörököse lett az az ember, akivel elsőként találkozott szigetén. Igazi próba ez egy jó király számára, s mint ilyen: ideális téma egy 18. századi opera seria számára. Az Idomeneót azután öt évvel később Bécsben is bemutatták az egyik főúri palotában, méghozzá koncertszerű előadásban.

Így aztán a Vashegyi György által múlt vasárnap el- és levezényelt operakoncert akár még ebből a szempontból is autentikusnak volt ítélhető, ám a hiányérzet mégis eleven maradt. Merthogy a koncertszerű forma és Vashegyi találkozásai ugyan kétségkívül rengeteg szépséggel megajándékozták már a budapesti közönséget, de a drámaiság átélésének valamiképp mégse kedvez a nagyszerű karmester és együttesvezető aprólékosan stilizáló modora. A cselekmény és az érzelmi diszpozíciók megjelenítését következetesen mellőző énekesi ki-be mászkálások, a tapsolásra sokáig egyáltalán nem bátorító „ügymenet”, s különösképpen a Mozart által oly hatásosan megkomponált első finálé – csupán köhögési szünetet engedélyező – átmenete a második felvonás első jelenetébe: mindezek a mozzanatok tagadhatatlanul némi elidegenítő hatást keltettek ezen az estén (is). Követlek – énekelte például a színről távozó címszereplő után a trójai hercegnő, Ilia, majd elindult a pódium túloldali kijárata felé…

Iliára amúgy igazán nem lehetett panaszunk, hiszen Baráth Emőke személyében remek gazdája volt a hontalan királylány szólamának. Baráth jól ápolt szopránja, stílusérzéke és stílusismerete egyre meggyőzőbb, s ahogy az már pár hónapja, a Valer Barna-Sabadus kontratenorral közösen adott Müpa-beli barokk esten kiderült: énekművészete és pódiumszemélyisége érezhetően felszabadultabbá és vonzóbbá vált a legutóbbi időkben. Az előadás húzóneve, a címszerep megformálója, Ramón Vargas szintén nem okozott csalódást: üzemképes lírai tenorját máig gondosan őrzi, a romantikából visszafelé tájékozódó előadói kultúrája is megfelel a szerep kívánalmainak, de a második felvonásbeli nagyáriához bizony éppen csak hogy elegendő a levegője.

S kisebb szeplőkkel ugyan, de jó teljesítményt nyújtott a többi énekes is, vendégek és hazaiak egyaránt. Azonban a szólisták produkcióját valamelyest leárnyékolta a háttérből egészen pompás formát hallató Purcell Kórus. Megszólalásaikkal még az este folyamán részben elpangó drámaiságot is életre keltették, s ez az élmény, akárcsak az Orfeo Zenekar árnyalatokban és delikát ízekben gazdag játéka, azért mégiscsak Vashegyi György munkáját és művészi útjának helyességét igazolta.

 

BTF, Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 10.

Figyelmébe ajánljuk