Aki járt már Izlandon, és a Sigur Rós zenéjét is ismeri, az tudja és érti, hogy ez a négy fura, ugyanakkor rémesen átlagos kinézetű csávó honnan veszi az ihletet a szinte semmi máshoz nem hasonlítható dalaihoz. Egyértelmű, hogy ilyen zenét nem inspirálhat a Mojave sivatag, a Skót-felföld, a Himalája, a dél-amerikai esőerdők vagy a Hortobágy - ez a gleccserek, gejzírek, vulkánok és a szinte földön kívülinek tűnő barlangok soundtrackje.
Nem sok hiányzott ahhoz, hogy Izland zenei ékkövéről csak múlt időben tudjunk már beszélni, ugyanis a 2008-as, kiejthetetlen és leírhatatlan című albumuk után a zenekar a hibernáció állapotába került, és egyedül az egyszerre rémesen neurotikusnak és döbbenetesen nyugodtnak tűnő frontember, Jonsi Birgisson olvasztotta ki magát, és adott ki duettlemezt Jonsi & Alex néven, csinált saját szólóalbumot, és még a hollywoodi filmzenélésbe is belekóstolt. Aztán a tavaly év végén kiadott Inni című koncertfilm és -lemez már sejtette, hogy a Sigur Rós visszajött a hosszú téli álomból, s végül el is készítette hatodik albumát, mely a sejtelmes Valtari címre hallgat (magyarul ez körülbelül annyit jelent, hogy úthenger).
Nagy változás nincsen, és a legutóbbi lemez enyhe poposodása sincs már sehol, ráadásul angol nyelvű szövegeknek sincs nyomuk, szóval ez azoknak lehet jó hír, akik Birgissonék korábbi munkáira voltak vevők. Ami a nyelvet illeti, nyilván kevesen tudunk izlandiul, de ezzel nincs semmi gond: a Sigur Rós szövegeit többnyire saját honfitársaik sem értik meg, ugyanis amolyan halandzsa jellegű, a szakzsargon által hopelandicnek nevezett nyelven íródnak. A számok szokás szerint hosszúak, természetesen nem passzolnak a szokásos dalstruktúra kereteibe, megkülönböztetni se nagyon könnyű őket, de valahogy ez most sem baj.
Az Eg Anda a maga andalító kórusával azonnal filmért kiált - egy jó ízlésű rendező egész biztos bámulatos képeket tudna ezekhez a hangokhoz varázsolni. Kicsit furcsa párhuzam, de az Enigma második lemeze kezdődik hasonlóan, ám velük ellentétben az izlandiak szerencsére sohasem keverednek giccsgyanúba. A vicces című Ekki Múkk alatt hiphop-lemezekről megszokott vinilsercegés hallatszik, és az intro mellett valószínűleg ez a lemez csúcspontja, no és a kicsit a Coldplay-féle Politiket ideemelő Varut, amiről egyáltalán nem ciki leírni, hogy gyönyörűséges. Persze nyugodtan meg lehetne még említeni a zongorát meglehetős hangsúlyosan bevető Varteldurt, amiben valószínűleg bálnák kommunikálnak sellőkkel, a Wish You Were Here- vagy esetleg Meddle-környéki Pink Floydot megidéző címadó dalt és a szimplaságával tüntető Fjögur Pianót, aminek a végére azért szintén beúsznak a megszokott ambientes elemek, a tudomány meg egyszer majd úgyis bebizonyítja, hogy Jonsi Birgisson igazából egy szellem, mert élő emberi lényből nem nagyon jöhetnek ki ilyen hangok.
Parlophone/EMI, 2012
