Ebben persze minden benne van, például annak respektálása, mennyire forradalmi volt eredeti, a mod-attitűdre kacsintó hangzásuk, mekkorát dobtak a rockopera mint máig vitatott műfaj megteremtésével és kimaxolásával (lásd a Tommyt), egészen addig, milyen jelentős szerepük volt a rockzene és a rockelőadó imázsának, ikonográfiájának megteremtésében. A zúzós gitárhangzás és a sokszor gitártörésben kulmináló színpadi show újszerű volt a maga korában; mindkettőben Pete Townshend volt a főszereplő, és ezrek követték a példáját. De a rockkoncerttel járó vizuális orgia, a színpadi erősítő- és hangfalhalmozás szintén az ő innovációjuk, miközben számos rock- és popslágert írtak, a nemzedéki lázadást amfetaminos dadogásba csomagoló My Generationtől a manapság leginkább a népszerű nyomozós sorozat (CSI) főcímzenéjeként elhíresült Who Are You-ig. Más kérdés, hogy számos rockrajongó nagy hirtelen talán egyet sem tudna felidézni szofisztikált szerzeményeik közül, pláne Magyarországon, ahol „hatástörténetileg” szinte nem is léteztek.
De a számos párhuzam mellett a Who egészen más utat járt be, mint azok a pályatársaik, akikhez kényszeresen mérték őket. Nem oszlottak fel a hatvanas évekbeli sikereket követően, mint a Beatles és még sok más zenekar, de a hetvenes években rájuk váró példátlan sikerekből is más következtetést vontak le, mint a koporsóig zakatoló rockvonatból kiszállni képtelen szakmabeliek. Igaz, hogy már az alaptag – és a zenekar történetében kulcsfigurának számító – dobos Keith Moon 1978-as halála (az alkoholmegvonási tünetekre felírt nyugtatót adagolta túl) figyelmeztetés volt számukra, hogy legyen bármily gyümölcsöző a rockcirkusz, érdemes néhány fokozattal visszavenni.
A Who sztorijának utolsó négy évtizede az 1983-as feloszlást követő alkalmi összeállásoké, jubileumi turnéké, majd hosszú csendeké, mivel 2002-ben kokaintúladagolásban elhunyt a jellegzetesen változatos, technikás játékáról elhíresült alapító basszusgitáros, John Entwistle is. Az elmúlt 38 évben mindössze két albumot készítettek, az egyiket, a puritán WHO nevet viselő, 12. albumukat épp múlt év végén jelentették meg. Mivel az alapítók közül már csak Townshend és az énekes Roger Daltrey él, ez a lemez is, akárcsak a 2006-os Endless Wire, kettejük munkája, a szokásos munkamegosztás mellett. Ezúttal is Townshend a szerző és a hangzást meghatározó gitáros, akinek dalait rendre Daltrey szólaltatja meg, bár az kettejük sajátos viszonyát jellemzi, hogy az alkotás rájuk eső részét külön-külön, egymástól tisztes távolban rögzítették. De a legfontosabb, hogy a WHO – amely sokak véleménye szerint a zenekar szorgalmát és a kíméletlen időt is figyelembe véve, a búcsúalbum lehet – minden tekintetben kellemes meglepetés: kellő arányérzékkel, jó ízléssel összerakott, élvezetes és energikus dalcsokor, ahol mindennek megvan a maga helye. Roger Daltrey hangja, még ha vesztett is néhai fényéből és terjedelméből, továbbra is erős, érzékeny és kifejező, Townshend pedig remek dalszerző, aki nem csak kiskanállal adagolja az emlékezetes melódiákat, gitárjátéka pedig (részleges süketsége ellenére is) még mindig eleven és inspiráló. A közreműködő zenészek közül feltétlenül meg kell említenünk a basszusgitáros Pino Palladinót, no és a dobos Zak Starkey-t, aki Ringo Starr fia.
A legjobb, amit elmondhatunk a Who dalairól, hogy úgy hozzák vissza a jelenbe plántálva a hetvenes éveket, hogy nem marad rossz szájíz utánuk. Két erős tétellel indít az album, a magukat is ironikusan eltemető All This Music Must Fade-del és a Townshend-szólórepertoárból leporolt Ball and Chainnel, ami a szerző közéleti érdeklődését mutatva a guantánamói titkos fogolytáborról szól. A dalok a régi receptből építkeznek: soul, blues, rock and roll és némi folk (Break the News). Közben becsúszik egy-egy klasszikus, kissé cukrosabb ballada (Beads on One String), de az se fáj túlságosan, a dinamikusabb darabokból pedig mai (talán öntudatlan) követőik is sokat tanulhatnak.
A termékenységre sem lehet panasz, elvégre már az alapprogram is 11 számból áll, de csak ajánlani tudjuk a „deluxe” verziót, mert az ihlet a végére sem hagyta el őket, ráadásul kakukktojásként akad itt egy 1966-os ritkaság is (Got Nothing to Prove). Valahogy így kell lezárni egy hosszú és gyümölcsöző pályafutást.
Interscope, 2019
