Alison Goldfrappot úgy ismerhettük meg réges-régen, mint neves elektronikus zenei előadók szinte éteri hangú háttérvokalistáját (Or-bital: Sad But True, Are We Here; Tricky: Pumpkin; Spacer: Contrazoom), aztán rátalált a stúdiómágus Will Gregoryra - s kollaborációjuk nyomán eddig három album született. Az első, a Felt Mountain című nagylemez még a kilencvenes évek sajátosan archív vokális triphopja jegyében fogant, a 2003-as Black Cherry sötét elektropop/electroclash hangzása és a megannyi kvázisláger tette őt sztárrá, aki dalaiban és a színpadon legalább olyan erővel képes eljátszani a hideg, csábító démont, mint az érzéki dívát. (A dalok közül külön kiemelendő a taposós diszkó hangulatú Strict Machine - ennek a korszaknak kiváló dokumentuma a Goldfrapp - Wonderful Electric Live In London című dupla (!) DVD, két koncerttel és két dokumentumfilmmel.)
Az idei Supernature viszont mindent visz: Will Gregoryval perfekt dalok sorát komponálták és rögzítették lemezre. Az alkotópáros jó érzékkel ereszti egymásnak a het-venes évek elejének glam-popját, a késői hetvenesek diszkóját, a nyolcvanas évek new wave/elektropopját meg korunk retro-elektro-funkját - természetesen szigorúan mindent a mából értelmezve.
Már az album nyitószáma, egyben első kislemez- és klipslágere, a háromnegyedes ritmikájú, lüktető, cikcakk boogie Ooh La La úgy hat, mint egy beteg T-Rex-feldolgozás. A Lovely 2 C U hömpölygő elektrofunkja egy másik arcát mutatja meg - ahogy szinte minden egyes dalban váltogatja személyiségét, akárcsak a hetvenes évek legendás pop-kaméleonjai. A Ride a White Horse egyszerre idézi meg a diszkó aranykorát és szegény néhai Marc Bolant (ő speciel hattyút próbált egykoron meglovagolni), miközben Kassa helyett diszkóba indul az ominózus fehér lovon. A You Never Know a vérbeli popdíva dala, a Let It Take You az érzékeny balladistáé, a Fly Me Away pedig a lemez legúszósabb száma, lüktető elektro/diszkó alapokon szinte éterien szól Goldfrapp hangja, szinte már hozzá képzeljük az angyalszárnyakat is. A Slide In alaposan elcsúszik ettől a vonaltól, a Kokóban meg mintha egy igazi, nyolcvanas évek eleji new wave-idol szólna hozzánk behízelgő hangon, démoni szintihangok felett. A Satin Chic szinte a korai Bowie-t idézi, a Time Out From The World nyilván valamelyik James Bond-filmből maradt ki, a Number 1 viszont (már ha nem láttuk a klipjét) igazi simulós zárószám - már lejárt a lemez, de sosem lesz vége.
Mute/EMI, 2005
