Nyolc kis kritika

  • Narancs
  • 2005.12.01 00:00

Zene

visszhang

16 Horsepower: Live Tavaly megjelent már egy Lóerõ-DVD, tiszta feketében, mintha elõre jelezni próbálta volna azt a disznóságot, amire fél évvel késõbb fény derült: hogy nincs tovább. Persze gondol-ni se mertük volna, tavaly másért bosszankodtunk: az a 16 HP címû anyag ugyanis nem volt az igazi, csak néhány izgalmasabb klipre futotta, sok volt a resztli, és istentelenül hiányzott legalább egyetlen, valamirevaló koncert: David Eugene Edwards, Pascal Humbert és Jean-Yves Tola mágiája.

De innentõl béke van. Nem az elmúlásé, persze, inkább az em-lékeink rendezõdhetnek helyre: a Live címû DVD most elsimítja a ráncainkat, és lehetõvé teszi, hogy kicsit újraélhessük, amit a büdös életben nem akartunk elveszíteni.

Három Lóerõ-koncert került erre a két korongra (s pár perc impresszió: az utolsó turné és egy denveri próba képei). Az egyik koncert az utolsó hangig megvan - 2002-ben járunk, Belgiumban, a Folklore megjelenése után. Ritka, de rövidebb kincs, amit 1996-ban Németországban vettek fel: ez az elsõ album, a Sackcloth 'N' Ashes számaira épül, mikor is még Keven Soll bõgõzött a bandában. És hogy végképp bezáruljon a kör, az utolsó, a 2004. júliusi antwerpeni koncertbe is betekinthetünk - hátha nem hallottuk még a Lóerõt Joy Divisiont játszaniÉ

A hang itt-ott sovány picit, de ezek a felvételek nem DVD-re szánva készültek. Hanem azért, hogy el ne feledhessük: az 1992-tõl 2005-ig élõ 16 Horsepower hátborzongató mélységeket és magasságokat járt be alternatív country-rockjával, hibátlan lemezeket hagyott maga után, és különösen katartikus volt a koncertjein.

m. l. t.

Glitterhouse/Neon Music, 2005

*****

Vladimir Bartol Alamut címû regényének fõ feszültségforrását a fülszöveg közlése adja, miszerint a szlovén szerzõ jeles Kelet-kutató volt. Emiatt sohasem tudhatjuk ugyanis, hogy a történet egy-egy mozzanata - például a leendõ öngyilkos merénylõk nevelését célzó tanmenet olyan elemei, mint az akarat-erõnlétet fejlesztõ, ájulásig tartó lélegzet-visszatartás - a borzonga-tó valóság-e, vagy a mégoly tudós fantázia terméke. Amúgy kellemes, könnyû olvasmánnyal ülünk szemben: az egymás felé futó szálakat nem kuszálja, csak fésülgeti a mindentudó alkotó.

A messzi múltban, a XI. századi Perzsiában szövõdik az áttetszõ linearitással haladó mese, az aszaszin szekta alapítójának meglehetõsen különleges környezetében. Az okkal vészjósló elnevezés mögül a "hasisfogyasztó" kifejezést etimologizálhatjuk elõ, és sokáig valóban úgy hitte Európa - a Jeruzsálemben fosztogató keresztes lovagok meg Marco Polo nyomán -, hogy a fanatizálás fontos mozzanata a kellemes, mély bódulat. Csakhogy Bartol regényes állításainak tényszerûségét a 30-as évek óta a történeti és addiktológiai kutatások megrendítették. Így hát a "hogyan lesz szépreményû, derék ifjakból gonosz terrorista?" kérdésre adandó végleges válaszhoz most sem kerülünk közelebb, hiába köthetõ a regény reneszánsza 2001. szeptember 11-éhez. Nem tagadhat-juk viszont, hogy a mohamedánok édenkertje jól ki van találva - a leírások meggyõzõ ereje a szerzõvel legalábbis egyenrangon dicséri Körtvélyessy Klára fordítói munkáját.

- kyt -

Európa Könyvkiadó, 2005, 474 oldal, 3200 Ft

****

Washington: A New Order Rising Néptelen városi terek, párás országút hajnalban, egy bárpult, ahol mindenki megfordult már, csak az nem, akire egész éjjel vártunk - a Washington vitathatatlan tehetséggel stimulálja a hallgató vizuális fantáziáját. S ha megtudjuk, hogy ez a fiatal zenekar Norvégia északi szegletébõl származik, ahol az éjszaka hat hónapig tart, s amerre az ebbõl kikerülhetetlenül fakadó mélabú a fjordok szívfacsaró látványából nyeri árnyalatait, máris érteni vélünk mindent. Legalábbis majdnem. Arra ugyanis a földrajzi paraméterek nem adnak már magyarázatot, hogy miképpen sikerült e három férfiúnak rögvest így az elején, már a debütáló lemezére ennyire kiérlelt és lebilincselõ muzsikát rögzítenie.

E zenekar szívét és lelkét Rune Simonsennek hívják: gitározik és énekel, s ami fontosabb, a zenekar összes számát õ írta. A vonatkozó recenziókban Simonsen hangját és dallamkincsét gyakorta Jeff Buckleyéhoz mérik, de én inkább a Buckley-örökséget eredeti módon és magas fokon átértelmezõ kanadai Rufus Wainwrighttal érzek komolyabb párhuzamot. A hangszínben legalábbis feltétlenül, ám amíg a primadonna alkatú Wainwright vállaltan magamutogató, játékos és túlhangszerelt szerzeményekben bontakoztatja ki roppant tehetségét, addig Simonsen zenei világa jobbára lecsupaszított, eleganciája pedig rokonszenvesen régi vágású. Legtöbbször beéri két társával a dobon és bõgõn, olykor-olykor válaszolgat nekik csak a távolból a zongora, dorombol egy cselló. Az A New Order Rising mindvégig meg-kímél minket az üresjáratoktól, és amikor igazán összejön a triónak, akkor jelentõs kifejezõerõvel tárják fel az édes keserûség pasztellfokozatait: az olyan számokat, mint a Landslide vagy a Riverrun By Night, felvéshetjük nyugodt szívvel az év legemlékezetesebb dalai közé. Arról nem beszélve, hogy nyakunkon a hosszú tél, ami végtelenül lelombozó próbatétel volna az ilyen kiváló társak nélkül.

- greff -

Glitterhouse/Neon Music, 2005

*****

Biatlon világkupa-futam, Östersund Érdemes volt várni a télre, nagy nehezen elkezdõdött a biatlonszezon! Úgy, ahogy kell, hóhiány miatti csúszással és hallatlanul izgalmas versenyekkel. A biatlon lényege, hogy nagyon gyorsan kell futni sítalpakon, és idõnként le kell lõni 5 darab röhejesen kicsiny átmérõjû "tányért" - 50 méterrõl ez akkor is piszok nehéz, ha éppen nem zuhog a hó, és pont sikerült visszafojtani kicsit a zihálást. A sportág további finomságainak részletezésére itt nincs lehetõség, nem is ebben vagyunk érdekeltek. Ugyanígy másodlagos mondandónk szempontjából, hogy mi a manó is történt a hétvégén Östersundban - úgyis csak konnesszõröknek mond az valamit, hogy Bj¶rndalen megint megmutatta, hogy Ushi Disl tündökölt és bukott (egy arany, egy ezüst), hogy hiányzott Fischer és Gross, hogy az olimpiával súlyosbított szezonban a nõknél orosz-német párharc várható, a férfiaknál meg Bj¶rndalen 2002-es Salt Lake City-i négy aranya után Torinóban öt. Pedig mégis pont arról akarunk beszélni, hogy mi várható. Nos, egy futam dec. 7-tõl 12-ig az ausztriai Hochfilzenben. És még egy dec. 15-18. között a szlovákiai Osrbliében (az Eurosport e nevet kiejteni képtelen összes dolgozója és a teljesség kedvéért: Cserpatakon). Nos, egyik közelebb van, mint a másik. Hochfilzen Kitzbühel mellett, tehát ahogy Salzburgnál letérünk Innsbruck felé a sztrádáról (azért Kufsteinig el ne menjenek). Cserpatak pedig Besztercebányától mondjuk Poprád felé. Mindkettõ megér egy túrát, és Osrbliében még belépõ sincs, csak az Alacsony-Tátra összes egyéb természetû szépsége. Mire visszajönnek, lelkük elveszett, ígérem.

- smaci -

*****

Rui Horta: Set up A Trafó számára az eddigi mûködése során talán legizgalmasabb feladat az idei Temps d'images (Képek ideje) címû nemzetközi együttmûködés. Ennek a részeként mutatták be Rui Horta iskolateremtõ portugál koreográfus friss darabját, amelyre leginkább a térspecifikus jelzõ illik. A háromszereplõs, férfienergiákra építõ elõadás táncban annyira erõs volt, hogy figyelni sem kellett rá, inkább a színházi technika lehetõségeinek, a térnek, valamint a nézõ-tér-színész hármas egymáshoz való viszonyának az újragondolása volt a lényeg. Már az elején azzal bizonytalanították el a nézõt, hogy felcímkézték egy új névvel (Béláné, Mariann, Rudolf etc.), néven szólították, majd egy diszkóklub közepén kellett állnia, aztán rákényszerítették a helyfoglalásért való harcra, és még ezután is bõven volt ötlet a bársonyos terrorra. A bármi megtörténhet dramaturgia persze nem korszakalkotó dolog, és a térkoncepcióba is kerültek kövér közhelyek. A korai Hortára jellemzõ látványosságból azért sok minden megmaradt, és talán ezért nyûgözött le mindenkit az elõadás, meg persze a leheletfinom, szöveggel fûszerezett humora miatt, plusz a videó, amely a végére valóságos kis önálló film lett, a fehér, tengerparti homok összefolyt a kék éggel, a táncosok ott sétáltak ki a térbõl a falon. Az aktuális térbõl távoztak is a szereplõk udvariasan, úgysem figyelt már rájuk senki. A nézõk közül persze volt, aki már korábban elviharzott, mert nem bírta nézni az obszcén mozdulatokat.

- sisso -

Trafó, 2005. november 18.

****

PREISICH GÁBOR: BUDAPEST VÁROSÉPÍTÉSÉNEK TÖRTÉNETE. BUDA VISSZAVÉTELÉT'L A II. VILÁGHÁBORÚ VÉGÉIG Polgártársam, mondd, jártál-e ki Budáról mint kõmûves, amikor a Széna tér helyén még homokbánya ásított és a Mechwart-ligetben téglaégetõ kéménye füstölt, toporzékoltál-e mint telektulajdonos vállalkozó, amikor a Koronaõr (ma Kosciuskó Tádé) utcán botanikus kert akadályozta az építkezést, facsarta-e az orrod, szervitarendi apácáét a Gránátos-kaszárnya oldalán (a Sütõ utcai templom háta mögött) sorakozó nyilvános árnyékszékek bûze, temették-e valamely német ajkú õsödet a városfaltól északra abba a temetõbe, amelybõl Schilson kamarai adminisztrátor (ma úgy mondanánk, városi fõépítész) szorgalmazására Új Vásártér lett (ma Erzsébet tér), õrjöngtél-e az állathecces amfiteátrumban (ahol most a Bazilika áll), ültettek-e Téged mint eperfát a Városligetbe, hogy a megszõtt gubó fonalát a "Valero" selyemgyárban ugyancsak Te szõdd meg nagyságos gróf Mayláth helytartótanácsi elnök hitvese számára kabátba bélésnek a száz szövõnõ egyikeként, érezted-e magadon mint fényes planéta a Várpalota csillagdája (ez meredt a mostani vári kupola helyén) asztronómusának fürkész tekintetét, gyulladtál-e ki mint vízivárosi fakémény, égtél-e mint kocsmai falépcsõ a Tabánban (mely nevét a topán-, vagyis papucskészítõ rácoktól nyerte), mosott-e el a Duna árja Téged mint "suburbiumi" agyagfalat, ültél-e a Szépészeti Bizottságban Pollack Mihály jobbján, raktál-e ki török gyapotot ott, ahol most a Vigadó hajóállomás áll, álltál-e csûrként, raktárként mint lebontandó dzsámi, és voltál-e oly néptelen, mint egy város pestis után?

És mindez csak a kezdet, a XVIII. század. De Preisich bácsi folytatja Budapest meséjét. Csodás kézikönyv: szembarát tördelés, regényszerû szöveg, számtalan korhû térkép, megvalósult és meg nem valósult terv. A genius loci gyönyörködik önmagában.

Halasi

Terc Kiadó, 2004, 379 oldal, 9800 Ft

*****

Carlo Goldoni Karneválvégi éjszaka címû darabjának ki kellett volna töltenie azt az ûrt, amelyet az Anconai szerelmesek hagyott maga után. Néhány éve a Bástyasétány 77.-tel Valló Péter próbálkozott ugyane célból. Ezúttal Rusznyák Gáborra hárult a súlyos feladat.

Jelentem: nem sikerült. Az elõadás lapos és unalmas. Az elsõ részben egy jókora tablónak kellene fölépülnie a szemünk elõtt - Velence textiliparos kistársadalmának, megannyi szövevényével -, de nyögvenyelõs dialógusok zötyögnek kényszeredett cselekvésimitációkkal kísérve: ideülnek, odamennek, ki-ki illusztrálja gesztusokkal erõsen, amit éppen mond. A színészek saját kliséikbõl dolgoznak, ezért aztán olyan minden alakítás, amilyenek a klisék: aki jobb anyagból dolgozik, az kicsit jobb azért.

A Radnóti Színház - egyebek mellett - fiatalszínésznõ-gondokkal küzd; a mostanában bemutatott elõadásokból, úgy látom, az egyetlen Wéber Katán kívül másuk nincsen. (Itt jegyzem meg, hogy ezt az elõadást a kettõzött szerepben nem Pokorny Liával, hanem Timkó Eszterrel láttam.)

Szervét Tiborra mindig oroszlánrészt nyomnak az ilyen típusú feladatból - persze, neki elég bejönni és elénekelni mondjuk a Valaki kell nekem is címû dalt. Ráadásul Szervét ezúttal még a Love me tender címû Elvis Presley-slágerbe is belekezdett, szerintem ez is járt volna rendesen, végig az õ kis közönségének, azaz nekünk.

Kényszeredett az egész. Olyik remek színész játékán ez erõsen látszik is. Csomós Mari egészen biztosan nem érti, mi a csudát keres ebben a bájolgós szerepféleségben, és Martin Márta is mindent elsöprõn menekül hol a fejfájásba, hol egyéb rosszullétbe. Megértem. A Nem várok holnapig címû sláger (mögöttem heves találgatás folyt, vajon Zalatnay énekelte-e ezt annak idején, szerintem igen) idecibálása végképp fölösleges. És ízlésficamok is akadnak. Kínos, szerintem. Nem súlyos, de kínos. Rövid széria lesz.

- ki -

Radnóti Színház, november 3.

**

Harry Potter és a tûz serlege Harry együtt nyúlik a véget érni nem akaró történettel. Ha így folytatja, lassan több fejjel magasodik majd a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzõ Szakiskola tekintélyt parancsoló koponyái fölé, akik - az angol színjátszás elõre-haladott korban lévõ titánja valamennyi - legfeljebb a számítógépektõl remélhetik, hogy néhány centivel megnõnek a szemünkben. Aggodalomra máskülönben nem lehet okuk a mesefolyam rajongóinak, akik szófogadó hívõként minden évben közel 1 milliárd dollárt hagynak a perselyekben. Mindaddig, amíg sikerül értékelhetõ alakításokat kicsikarni az éppen mutálás elõtt álló gyerekekbõl (a felnõttek szinte önmûködõen adják az alkatukhoz remekül passzoló mesefigurákat), s kellõ mennyiségû látványossággal és új jövevényekkel kitölteni a három epizód után már jól ismert játékteret, nincs nagy gond. Nem kis dolog Potterrel kezdeni: nemcsak a muglik, de a filmesek számára is állandó vizsgahelyzet egy-egy új film, melyek levezénylése egyfajta mestervizsga. Aki egy ilyen mértékû produkciót egyben tud tartani, sõt még a rendelkezésére álló szûkös mozgástereket is kihasználja, olyan referenciához jut, aminél mostanság nincs értékesebb a filmvilágban. Mike Newell - a rendezõk közt az elsõ angol - mind a kötelezõ gyakorlatokban, mind a szabadon választottakban remekel. A kötött formával, a sorozatjelleggel és rétestészta-dramaturgiával õ sem tud sokat kezdeni, de nem is azért hívták, hogy nagytakarítást rendezzen, legfeljebb azért, hogy alaposan kiszellõztesse a kamaszoktól hemzsegõ Roxfort termeit.

- köves -

Az InterCom bemutatója

*** és fél

Neked ajánljuk