Világéletemben olyan gyerekeket ismertem csak, akik bármikor képesek arra, hogy egy hirtelen mozdulattal felgyújtsák a házat, kitörjék az ablakot, leborítsák a tűzhelyről a forró levessel teli fazekat, és ha esetleg zárva van az utcaajtó, akkor a kerítésen keresztül másszanak ki az utcára. Persze én is hallottam arról, hogy vannak csöndes, jó gyerekek, de ugyanígy hallottam a Szent Grálról és Veronika kendőjéről is. Számomra elképzelhetetlen, hogy egy hús-vér kölyök ne legyen vásott, hogy szófogadóan, csöndesen játsszon a szobájában, képeskönyveket nézegessen, illedelmesen beszéljen a felnőttekkel, sőt mi több, akár egyedül is ki lehessen engedni az utcára. A Sárkány a lépcsőházban tizenkét meséjének viszont nem csak a főhőse, merész következtetéseket levonva, valószínűleg a szerzője is ilyen lehetett annak idején. Az egész mesekönyv tulajdonképpen szolidaritási nyilatkozat a jó gyerekek mellett.
Már a neve is egyszerű, Jancsi. A leírtak alapján nem sokat beszél, csak álldogál, üldögél, sétálgat, figyel. Ha valakivel sikerül kapcsolatba kerülnie, az vagy egy odafigyelni tudó, érzékenyebb felnőtt (mint Laci, a puszi- és pofonboltos vagy nagymama, aki összement egy "gonosz betegségtől"), vagy emberi tulajdonságokkal felruházott, esetleg egyenesen képzeletbeli lény (mint a bagoly, ami berepül az ablakon, vagy a tűzoltóautó, ami tücsökké válik). Egyetlen olyan mese van, ahol kis főhősünk vele egykorú közegben, az óvodában tartózkodik. Itt sem tekint viszont az író megkülönböztetett figyelemmel a többi gyerekre, ők csak díszletek, a háttér kétdimenziós papírmasé alakjai. Jancsi egy földön talált sapka alapján beszélget az óvó nénivel, aggódik a hóemberért, eszébe jut Anya vagy a szomszéd lány, aki már majdnem felnőtt. Valójában egyszer sem kerül abba a veszélyes helyzetbe, hogy egyenlő félként kelljen beszélgetnie, játszania, bármiféle módon kommunikálnia egy hús-vér pajtásával. Bár azt hiszem, nem beszélhetünk alá- vagy fölérendeltségről: a kisfiú alapjában véve az örök kívülálló prototípusa, ami először unalmas, aztán érthetetlen, aztán pedig, mindezt megértve, végtelenül szomorú.
Ez persze a felnőtt olvasó önkéntelen reakciója, aki a homokozó szélén magányosan üldögélő gyereket ösztönösen odalökdösné a többiekhez, hogy menj csak, játsszál, kincsem. Pedig az a szegény gyerek olyan jól elvolt magában is.
Az ilyen olvasóknak valószínűleg pont olyan íróra van szükségük, mint Nádori Lídia. Először majdnem belealudtam a könyvbe, mert anno én a Végtelen történeten és a Nagy indiánkönyvön szocializálódtam, és a fantáziám alakjai, akikkel benépesítettem az udvarunkat, legalább annyira veszélyesek voltak, mintha tényleg éltek volna. De van valami tagadhatatlan megkapó erő a szövegben, olyasfajta galamblelkűség, ami talán a vásottabb gyerekeket is megfogja, leköti kicsit. Bár ez a finom vonásokkal ecsetelt szelídség néha határozottan jámbor naivitássá egyszerűsödik: nem tudom, ilyenkor a szerzőnő képességeit vagy tapasztalatlanságát, esetleg épp a saját gyanakvásomat hibáztassam.
A Sárkány a lépcsőházban meséi emberségre, megértésre tanító szövegek. Ezt az ordas közhelyet azért merem ilyen bátran leírni, afféle konklúzióként levonni, mert, ahogy az imént felvázoltam, egyszerűen nem kerülhettem ennél közelebb a könyvhöz. Az empátiám lehetővé tette, hogy kicsit megcsóváljam a fejem és hümmögjek egy sort, de körülbelül ennyi. A kötet igazi atmoszféráját legjobban azoknak tudnám megmagyarázni, akik ismerik már Kun Fruzsina illusztrátor eddigi munkáit. ' készítette annak idején a Gianni Rodari-mesekönyvek illusztrációit, amik szerintem lélegzetelállítóan pontos munkák. Kun Fruzsinának rendkívüli érzéke van ahhoz, hogy letapogassa és magáévá tegye a megrajzolni kívánt történetek alapvető jellegét, zamatát, textúráját: remélem, van még rajtam kívül, aki emlékszik a Torta az égen kerek szemű, erőteljes vonásokkal ábrázolt, állandóan mosolygó figuráira.
Jancsi és a mesék többi szereplői teljesen más világban élnek. Keveset látunk az alakokból, a mindennapi tárgyak tónusai sötétek, mélyek, az ég viszont minden esetben hatalmasra tárul. Ritkán látjuk az arcokat, akkor is mintha maszkot viselnének, ugyanaz a sima, fehér bőr, ugyanaz a megfoghatatlan tekintet néz ránk vissza minden alkalommal. Könnyen betekinthetünk ebbe a világba, de nem hiszem, hogy sok olyan gyerek lenne, akinek valóban van kulcsa hozzá.
Naphegy Kiadó, 2008, 79 oldal, 2490 Ft
