Sok előadást láttam a 22-ből élőben (egyeseket a bemutatók évében), néhányat az itt kiválasztott DVD-felvételek közül is, másokat ezeken először - az összkép impozáns, bár a teljesítmények egyenetlenek. A nekünk legyen mondva kategóriában. Mert elvitathatatlanul a szerzőzsenihez és a korhoz egyaránt méltó zenei-színházi igényről van szó, mondhatni összművészetről, ami Gérard Mortier salzburgi intendánsi működésének köszönhető, noha ez a mi operaházi provinciánk lapályán állandó simfelés tárgya. Úgy kell nekünk.
Az öt kiválasztott felvétel közül az a legizgalmasabb, legjobb (és a legfölforgatóbb), amely a Mortier-éra állítólagos romjait eltakarítani hivatott Peter Ruzicka legszemélyesebb választása és szívügye volt saját, azóta már szintén véget ért intendatúrája alatt: a Szöktetés a szerájból Ivor Bolton zenei irányításával és a fiatal norvég Stefan Herheim rendezésében. Az eredeti librettót gyakorlatilag elvető produkcióban nyoma sincs orientalizmusnak (törökvilágnak), rabszabadításnak, felvilágosodási eszmének. Az előadás a paradicsomi Ádám és Évával kezdődik, tömeges katolikus esküvővel folytatódik, és a nemek harcaként leírható házassági pokol részletezésébe torkollik, amely egy traumatikus álom képeivel zaklatja a szereplőket. A megsokszorozódott Konstanzék, Belmonték, Pedrillók és Blondék tömegéből kiváló párcserés négyes fogat tagjaiként fiatal, sudár és sugárzó énekesek - Laura Aikin, Valentina Farcas, Charles Castronovo és Dietmar Kerschbaum - próbálgatják köznapian banális, a konyhától az esti tévézésig és a gyereknevelésig terjedő fiktív helyzetekben a lehetséges életstratégiákat. Franz Hawlata (a vokális mélységgel némileg küszködő) Osminja "kiugrott" pap, aki az eskető szertartásból lép át az ördög ügyvédjének szerepébe. Az egész pokolian eredeti, mozgalmas és szemkápráztató. Szünet előtt Osmin kihúzza a vasalózsinórt a konnektorból, mire sötétbe borul a színpad. A nézők egy részénél itt következik be a rövidzárlat.
Hasonlóan szubverzív a huszonéves rendező, David Hermann és Fischer Ádám közös produkciója, az Ascanio in Alba, amely csak azért esik enyhébb besorolás alá a vaskalaposok részéről, mert nem a "standard remekművek" egyike, hanem ritkán játszott darab. A tizenöt éves szerző "színházi ünnepként" celebrált műve Mária Terézia fiának menyegzőjét volt hivatva fényével emelni. Ezt szolgálta a téma: az istenek, elsősorban Vénusz gondoskodó kegye bár kerülő úton, az önmegtartóztató hallgatás próbája után egymáshoz vezérli az egymásnak álmodott fiatal párt. A hálátlan utókor nem átallja mindebben a hatalmasok packázását látni, és a visszájára fordítja azt a mondatot, hogy "csak olyan uralom alatt lehetünk boldogok, amelyben élnünk adatott". A rendező két narrátort iktat a cselekménybe, akik a kíséret nélküli recitativók helyett összefoglalják a szereplők gondolatait, kapcsolatba lépnek velük ("ne hisztizz, csak énekeld el az áriád", mondja egyikük), de a végére elvesztik a fonalat és az uralmat a mindvégig hektikus marionettként rángatózó, klónozott kórus fölött. Az eredetileg Mannheimben született előadás alternatív Mozart-musicallé válik, Sonia Prima Ascaniójának idioszinkráziás nadrágszerepével és Diana Dumrau két pompás Faun-áriájával.
Ha marionett, akkor a híres salzburgi Marionettszínház, amely ügyes csellel beiktatta A színidirektor közepébe a Bastien és Bastienne-t, úgy játszva el a kettőt, mint az utóbbi előadására szereplőket kereső castingot. Itt is van vendégszöveg, s az énekesek fizikai kapcsolata a stilizált, mesterien mozgatott bábokkal a rendező Thomas Reichert és a karmester Elisabeth Fuchs harmonikus együttműködéséről tanúskodik.
Némileg bábszerű a nagyigényű Idomeneo is - a címszereplő tenor, Ramón Vargas kissé bel cantósra veszi a figurát -, amennyiben a képi dekorativitás elveszi a teret az ábrázolás egyéb formái elől. Ez az egykori NDK-ból átörökölt Herrmann házaspár (Ursel és Karl-Ernst) sajátja. Az idősebb generációhoz tartozó rendezők (a férj egyben díszlet- és jelmeztervező is) szép és gondolatilag üres szcenikákat alkalmaznak (akárcsak a Mozart 22-ben szintén szereplő, igen gyönge Cosi fan tuttéjukban), így bármilyen impozáns az összhatás - Sir Roger Norrington vezényel, Magdalena Kozená pedig karakteres Idamante -, az egész nem több mint látványos tablók gyűjteménye. Hasonlóan a csúcsteljesítménynek szánt, Martin Kusej rendezte Don Giovannihoz (karmester: Daniel Harding), amely fehérneműreklámnak ragyogó - pózoló manökenek forognak be neglizsében az üzleti szexet (anti)reklámozva -, szép hangok gyűjteményének sem rossz, de közelről nézve túl sok benne az üres tekintet, Thomas Hampson idősödő ficsúrja pedig hangban és személyiségben könnyű-puha a címszerep súlyához. És bármilyen jó is Christine Schäfer mint Donna Anna, élőben én még Anna Netrebkóval láttam - a különbséget csak egy Mozart tudná megkomponálni.
Unitel Classica, 2006
