Koncert

Jótékony skizofrénia

Alex Clare Budapesten

Zene

Alex Clare-nek nincs nehéz dolga: jóságos Mikulás kinézetével, jópofa szövegeivel, érces hangjával felmegy a színpadra, elénekli a Too Close-t vagy a Never Let You Go-t, a közönség hatalmas sikoltozásban tör ki, mindenki magasba tartja a mobilját, hogy mindezt rögzítse (tényleg, minek?), és kész a siker, mindenki imádja.

Ám Alex Clare-nek akkor már nehéz dolga van, ha a slágerek „felmondásán” túl igazi aha élményt is szeretne nyújtani. A harmincas évei elején járó brit zenész különös figura: soul- vagy jazzdalokhoz illő karcos-dögös hangjával és egy szál gitárral csodákra képes, mégis többnyire dubstephez, d’n’b-hez és dancehallhoz nyúl, hogy akusztikusan tökéletesen működő szerzeményeit teljesen más stílusba ültesse át – egyébként nagy sikerrel.

Az énekes tavaly novemberben megjelent harmadik albumával, a Tail of Lionsszal turnézik a kontinensen, így nálunk is adott koncertet – nem is egyet, rögtön kettőt. Az este első felében megszólaltak a szeletős ritmusok, dübörgött az Up All Night, a Relax My Beloved vagy a Hummingbird, és persze a kötelezőnél is kötelezőbb megasláger, a Too Close. A dobbal és gitárral kiegészült dubstepes hangzás egy percig sem volt unalmas, nem volt olyan érzésünk, hogy végig ugyanazt a dalt hallgatjuk. De egy jó óra után elhagyták a színpadot zenésztársai, előkerült a gitár, az az egy szál gitár, elcsöndesedett a terem, és jött a soulénekes Alex Clare, az Unconditional és a Sparks. És elkezdődött egy másik koncert. A zúzós, villódzó fényekkel kísért drum and bass mai világából hirtelen egy kicsit az Inside of Llewyn Davis hatvanas évekbeli New Yorkjába, egy kicsit meg a Django elszabadul véráztatta prérijére kerültünk, Clare pedig megmutatta, hogyan kell libabőrösre énekelni a közönséget. A zenész és közönsége láthatóan mindkét stílust élvezi, a dalok mindkét keretben megállják a helyüket. Alex Clare jó zenész, otthon érzi magát mindkét zenei világban és ez jól is áll neki. De a dubstepnél egyértelműen a zene dominál, elnyomva az énekes fantasztikus hangját, ami viszont egy szál gitárkísérettel erőteljessé válik és utat talál magának. Ha nincs a koncert második fele, magunkat kitombolva, elégedetten távozhattunk volna. De megtörtént, így vele együtt aha élményt is kaptunk a belépő mellé.

A38, február 23.

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.