Ám Alex Clare-nek akkor már nehéz dolga van, ha a slágerek „felmondásán” túl igazi aha élményt is szeretne nyújtani. A harmincas évei elején járó brit zenész különös figura: soul- vagy jazzdalokhoz illő karcos-dögös hangjával és egy szál gitárral csodákra képes, mégis többnyire dubstephez, d’n’b-hez és dancehallhoz nyúl, hogy akusztikusan tökéletesen működő szerzeményeit teljesen más stílusba ültesse át – egyébként nagy sikerrel.
Az énekes tavaly novemberben megjelent harmadik albumával, a Tail of Lionsszal turnézik a kontinensen, így nálunk is adott koncertet – nem is egyet, rögtön kettőt. Az este első felében megszólaltak a szeletős ritmusok, dübörgött az Up All Night, a Relax My Beloved vagy a Hummingbird, és persze a kötelezőnél is kötelezőbb megasláger, a Too Close. A dobbal és gitárral kiegészült dubstepes hangzás egy percig sem volt unalmas, nem volt olyan érzésünk, hogy végig ugyanazt a dalt hallgatjuk. De egy jó óra után elhagyták a színpadot zenésztársai, előkerült a gitár, az az egy szál gitár, elcsöndesedett a terem, és jött a soulénekes Alex Clare, az Unconditional és a Sparks. És elkezdődött egy másik koncert. A zúzós, villódzó fényekkel kísért drum and bass mai világából hirtelen egy kicsit az Inside of Llewyn Davis hatvanas évekbeli New Yorkjába, egy kicsit meg a Django elszabadul véráztatta prérijére kerültünk, Clare pedig megmutatta, hogyan kell libabőrösre énekelni a közönséget. A zenész és közönsége láthatóan mindkét stílust élvezi, a dalok mindkét keretben megállják a helyüket. Alex Clare jó zenész, otthon érzi magát mindkét zenei világban és ez jól is áll neki. De a dubstepnél egyértelműen a zene dominál, elnyomva az énekes fantasztikus hangját, ami viszont egy szál gitárkísérettel erőteljessé válik és utat talál magának. Ha nincs a koncert második fele, magunkat kitombolva, elégedetten távozhattunk volna. De megtörtént, így vele együtt aha élményt is kaptunk a belépő mellé.
A38, február 23.
