Zene

Sokat ígérő felütés: egy szerencsés(?) kivételtől eltekintve korra, nemre és hollywoodi státuszra való tekintet nélkül már az expozícióban megvakul minden szereplő. És ekkor az Isten városával híressé lett Fernando Meirelles még el sem kezdte igazán szívatni hőseit.

A holland szerző rést talált a kurrens világmagyarázatok palettáján. Felfedezte az ember leghűségesebb társát; nem a kutyát, hanem a minden dolgok mélyén ott csaholó emberi butaságot.

Ha készítenénk egy lexikont a metálról, az "underground" cikkely mellé az Angertea fotója is odakerülhetne: a nagymágocsi trió tizenhárom éve játssza szemernyit sem apadó lelkesedéssel leginkább progresszív grunge-nak nevezhető, de hard rocktól sem épp mentes, hol kísérletezősen el-elszálló, hol újra felpörgő zenéjét úgy, hogy a hazai metálos keménymagon kívül még mindig nem ismeri őket gyakorlatilag senki. Az ilyenkor óhatatlanul jelentkező apátia vagy a tehetetlen düh miatti folytonos tagcserék helyett az Angertea lemezei egyre kiforrottabbak, egyre profibbak és még külalakra is egyre szebbek lesznek; ráadásul tagcsere is egy volt csak eddigi fennállásuk alatt. Kitörésre a Twenty-Eight Ways To Bleeddel sincs semmi esély.

Három akkordot bárki meg tud tanulni. De minek az a három, ha egy is elég. A drone, az egyetlen hosszan kitartott hangot lebegtető-remegtető morajzene napjaink punk-rockja. A zajzene egyszemélyes hálószoba-zenekarai ezzel a monoton gerjedéssel lármázzák tele az undergroundot. A vibráló zúgástól bezsongott fiatal zenészek lázas igyekezettel adják ki az újabb és újabb felvételeket tartalmazó CD-R-eket, amiket kisszámú közönségük nagy-nagy türelemmel hallgat. Milyen faja számot hallottam! Ha van háromnegyed órád, megmutatom.

Erlend Oye tán az elektronikus/popzenei világ egyik legkedvesebb, leginkább szeretni való csodagyereke, aki - s ezt nagy örömmel látjuk - egy pillanatra sem képes abbahagyni önként vállalt, igényes népszórakoztatói misszióját. A világ némileg vájtabb fülű része még az akusztikus/folkos Kings Of Convenience duóból ismerhette meg - no és persze sűrűn vállalt vendégszereplései nyomán. Némely Röyksopp-slágerek (Remind Me, Poor Leno) előadójaként is találkozhattunk a jó torkú norvéggel, aki emellett még számtalan produkcióhoz adta hangját (Ash, DJ Hell, Phonique, hogy csak néhányat említsünk). Azt már csak mintegy mellékesen említenénk, hogy 2003-ban készített egy remek szólóalbumot (minden számot más elektronikus zenei producerrel), majd a következő évben egy egekig magasztalt Dj-Kicks-szelekciót, amelynek sajátossága, hogy Erlend saját vokáljával (többek között klasszikus popszámok ihletett a cappella feldolgozásaival) turbósította fel a mixbe vagdalt zenei nyersanyagot.

1982 és 1990 között megjelent lemezein a Sonic Youth olyan döbbenetesen fantáziagazdag, túlzás nélkül forradalminak nevezhető gitárkísérleteket folytatott, hogy voltaképp megérthető, hogy később már különösebb újításra nem futotta a New York-i zenekar erejéből - ugyanakkor rendkívüli pályafutásának első nyolc éve miatt az is világos, hogy miért vár újra és újra mégis mindenki valami meghökkentőt az éppen aktuális SY-lemeztől. A téves elvárásokat bizonyára az is táplálja, hogy az együttes fő zeneszerzője, Thurston Moore minden egyes interjújában tébolyítóan széles (és mély) kortárs zenei műveltségről ad számot, így aztán joggal gondolhatnánk, hogy ezekből az új és új hatásokból valamit csak beépít majd zenekara világába.

Magasan kezdünk: ötven éve az elemi iskolában a beutaltak egy, a jövőről alkotott elképzeléseik rajzaival degeszre tömött "időkapszulát" eresztenek a földbe. Ötven év, az annyi, mint 1959, űrrakétát rajzol szinte minden gyerek, meg biztos föld felett pár arasznyival közlekedő sportautókat. Csak egy kis béka a hátsó padban... Õ vési tele számsorokkal a rajzlapot, ami így ugyan csekélyke képzőművészi erővel bír (bár menten felértékelődne, ha összevetnénk avval a rajzlappal, amire Esterházy Péter véste fel a komplett Iskola a határont), ám annál nagyobb előrelátást takar - de ez csak ötven év múlva derül majd ki. Urnabontáskor ugyanis e rajzmű Nicolas Cage fiacskájának a kezébe kerül, nevezett pedig egy felesége tragikus elvesztését soha ki nem heverő asztrofizikus - aki először persze mit sem törődik a megszerzett kinccsel. Csak aztán valahogy nagyon láb alatt lesz (annyit mutatja a kamera), s kiborul reá a whiskyspohár. De akkor kiborul ám a nagy Nicolas is (mintha nem ez lenne az alapállapota), lévén éles szemmel kiszúrja, hogy a számsor whiskysebb fele a 09112001-et adja ki. Hoppá csak! Vigyáztam!

A szicíliai vecsernye tagadhatatlanul érdekes opera. Érdekes abban az ironikus értelemben, mellyel a mérsékelt elragadtatást szokás formulázni, hiszen a koncertszámként is közkedvelt nyitányt követően Verdi nagyoperája meghökkentő és igencsak fölös bőséggel kínálja a vadromantikus dramaturgiai patenteket és az olykor teljes negyedórákat egy szuszra átfecsegő zenei semmitmondást. Problematikus egy darab, annyi szent, ám közelebbről vizsgálva immár valódi, s nem kevésbé meglepő érdekességeket fedezhetünk fel benne.

Meglehetős népszerűségnek örvend bizonyos színházi körökben az a hiedelem, hogy a világirodalomnak vannak bármikor elővehető tuti darabjai, amelyek a bennük foglalt nagy emberi problémák okán mintegy maguktól és magukban tarthatnak igényt a közönség kitüntető figyelmére. Most nem is a Hamletre gondolok - próbálják meg elképzelni puszta szövegfölmondással -, mert azt például senki sem vitatja, hogy annak alaposan neki kell veselkedni, és még akkor is kétes a végeredmény (mármint a közönség kitüntető figyelme), hanem azokra az immár klasszikusnak tudott darabokra, amelyek a lélektani realizmust magukra rántva mindjárt megajándékoznak bennünket az ismerősség érzésével.

Időről időre találkozhatunk olyan tematikus kiállításokkal, ahol a kortárs művészet egy-egy, kifejezésmódjától idegen tárgytípussal kokettál. Így volt ez például 2006-ban a Godot Galéria által szervezett tárlaton, ahol a felkért művészek nyakkendőkre festettek, vagy 2008 elején a VAM Design Center Fazonigazítás című kiállításán, ahol a kurátor értéktelen hamisítványokat bocsátott az alkotók rendelkezésére. A XIX. és XXI. századi lőtáblák Magyarországról alcímű anyag - amelyet tavaly mutattak be a pécsi Janus Pannonius Múzeumban - egy kevéssé ismert képtípust állít a középpontba, a lövészegyletek életéhez kapcsolódó, megrendelésre készült, leginkább helytörténeti gyűjteményekben megtalálható lőtáblákat.

Való igaz, az oroszoknak el kellene számolniuk az elmúlt minimum százéves történelmükkel, feldolgozni minden traumát - különben az utóbbi időben fellángolt "újpravoszláv hevület" oly mértékig fokozódhat, hogy Szorokin nyomasztó jövővíziója, melyet megismerhettünk a tavaly megjelent Az opricsnyik egy napjából (lásd: Szent Oroszország, Magyar Narancs, 2008. június 5. - a szerk.) akár valóságossá is válhat. A Cukor-Kreml ott folytatódik, ahol az opricsnyik Komjagát magára hagytuk, 2028-ban, ám

"Az ilyen regényt a hülye is megérti, és ez kurva nagy dolog" - jegyzi meg a Feleségversenyről annak vége felé III. József magyar király, eredetileg kispesti villanyszerelő. Spiró a korlátlanul korlátolt hülyékről és a hülyeség természetéről írta meg új regényét, de nem arra törekedett, hogy a hülyék értsék meg a művét, hanem arra, hogy mi, olvasók értsük meg a hülyeséget. Kérdés: mit lehet a hülyeségen megérteni? Illetve a hülyeségen nem érteni?

Minden gépnek van valahol egy gombja, amivel ki lehet kapcsolni. Fájdalmasan friss élmény még a világvége, nyilván ez okozza, hogy a gépek elleni szabadságharc legjobb elméi sem jutottak ennél messzebb a felismerésben, de van idejük, az Arnold nélkül újraindított Terminátor-sorozat készítői hosszú távra terveznek.