Zene

"Gyakorlatilag a halálos ágyamon fejeztem be" - írta az Attila című opera kapcsán az alig 33 esztendős Giuseppe Verdi, s valóban: a heveny gyomorbántalmaival ágynak dőlt zeneszerzőnek még a nekrológja is megjelent a félreinformált Allgemeine Musikalische Zeitung hasábjain, igaz, inkább csak formálisan sajnálkozó, mint valódi veszteséget tükröző szavakkal.

Zseniként kezdte és tehetségként végezte, ismételhetnénk meg Bülow Schumannról mondott gyilkos jellemzését. De Sosztakovics művészként talán rosszabbul járt, mint a jó német, ő ugyanis nem őrült meg, ami mégiscsak egyértelmű helyzet, ezzel szemben mindennap átélhette a sztálini korszak folyvást kétértelmű őrületét.

A két évvel ezelőtt gyakorlatilag a semmiből előtűnt Kvelertak első lemezével az egyik legnagyobb meglepetést hozta az underground színtérre. Az alapvetően rock 'n' rollos felépítésű, de némi black metalos kapkodással és üvegszilánkkal gargalizáló énekkel is operáló, kimondottan slágeres anyag gyorsan mindenki kedvence lett, ami részben a jó daloknak, részben a pofátlanul fiatal zenészek szorgalmának volt köszönhető, akik mondhatni rommá turnézták magukat (Magyarországra is eljutottak az első körök egyikében).

Ritka, ha egy zenekar a klasszikus felállásában ünnepelheti a 35. születésnapját - még úgy is, hogy közben azért kimaradt jó tíz év. Az Orchestral Manouevres in the Dark, vagyis az OMD 2006-ban évtizednyi mosolyszünetet követően állt ismét össze, és a haverság azóta is megbonthatatlannak tűnik - Andy McCluskey, Paul Humphreys, Martin Cooper és Malcolm Holmes azóta már a második lemezét szabadítja ránk, és valószínű, hogy nem is az utolsót.

Simon Green, azaz Bonobo neve már régóta egyet jelent az alapos, gondos produceri munkával, a finom megérzésekből építkező, rendre fülbemászó kompozíciókkal - és igen: a szép, kerek, gyakran vendégvokalisták által megszólaltatott dalokkal.

Bartók Béla Budapesten írta meg Mikrokozmosz című zongoraciklusát, de a tengerentúlon születtek meg utolsó nagy művei, többek között a Concerto is. Fülöp Péter lemezboltja az utóbbi nevét viseli. 1988-ban nyílt meg Budapesten, azonban Torontóig kellett mennie, hogy sikerre vigye komolyzenei lemezküldő cégét, a Mikrokosmost, amely huszonöt év elteltével utolsó nagy mohikánként van jelen az antikvár hanglemezek világpiacán. Megéri-e manapság ilyen céget üzemeltetni? Mire harap a távol-keleti gyűjtő? Miért tűnnek el hirtelen a japán vevők? A gépészmérnök végzettségű üzletemberrel a lemezboltok napja alkalmából ültünk le beszélgetni, azonban kiderült az is, hogy hatalmas Mahler-gyűjteményének március óta a BMC ad otthont. Erről is kérdeztük.

Kedd este a Depeche Mode sokkal jobb volt Budapesten, mint 2009-ben – kritikusunk szerint főleg a világklasszis frontemberré nőt Dave Gahannak köszönhetően.

Elhunyt Ray Manzarek, a The Doors alapító tagja, billentyűse. A zenekar hangzását meghatározó muzsikus hat évvel ezelőtt Budapesten lépett fel, akkori koncertbeszámolónkkal emlékezünk rá.

Hol volt, hol nem volt, a hetvenes évek ausztrál undergroundjából két társaság tűnt ki. Melbourne-ben Nick Cave középiskolai együttese, a The Boys Next Door, Sydneyben pedig a Crime & The City Solution, az énekes Simon Bonneyval az élén. Állítólag a Crime tűnt eredetibbnek, és komoly befolyással volt a Boys Next Doorra is, de boldogulásban alulmaradt: Ausztráliában egyetlen felvétele sem látott napvilágot.

Legyen valaki bármekkora rajongója a Marylandből származó Clutchnak, a zenekar utolsó két lemezét a megjelenésük óta eltelt néhány év tükrében vizsgálva mindenkinek be kell látnia, hogy Neil Fallon és csapata kicsit mintha bizonytalankodott volna az utóbbi időszakban.

"1795. február 1-jén a walesi herceg meghívott a yorki herceg zeneestélyére, amelyen az egész királyi család, az orániai herceg stb. jelen volt. Egész este csak az én műveimet játszották. Én a zongoránál ültem, s a végén még énekelnem is kellett. A király, aki mindaddig csak Händel zenéjét volt hajlandó meghallgatni, erősen figyelt. Azután beszélgetett velem, és a királynéhoz vezetett, aki igen hízelgő dolgokat mondogatott. Egy német dalomat énekeltem: Ich bin der verliebste."

A nemrég Budapesten is fellépett Thomas Wilson az 1990-es évek vége óta dolgozik magabiztosan az életművén, igaz, jobbára Take álnév alatt: instrumentális hiphopokat szerez, amiket előszeretettel bolondít meg kísérleti és ambient irányokból érkező megoldásokkal.

A Matt Hillként anyakönyvezett amerikai Umberto oly sok zenebolond honfitársához hasonlóan megszállott rajongója a hetvenes-nyolcvanas évek elektronikus zenei pionírjainak. Munkáin érződik, hogy a francia kozmikus diszkó, a klasszikus krautrock és a veretes italo-elektrodiszkó bűvöletében alkot.

A Nirvana vezére mustárt tunkolt, a Queen gitárosa pénz nélkül kocsmázott, Martin Gore a Depeche Mode-ból megverette magát egy női vécében. Rocksztárok, akik váratlanul kiszíneztek hazánkban egy-egy sivár hétköznapot.