Ám inspirációs források terén nem áll meg itt. Az olasz giallók, régi spanyol és amerikai horrorok, a nyolcvanas évek sci-fijei, no és azok sokszor úttörő zenéi ihletik meg, s 2009 óta sorjázó albumai (eddig éppen négy) rendre a jeles elődök szelleme előtt tisztelegnek. Persze ez még magában kevés volna az üdvösséghez - mint a hétvégi live actjén kiderült, Umberto tud valamit, ami képek nélkül is érvényesül, s ami a fantázián kívül megmozgatja a táncos lábakat is.
Előzetes híre alapján kombinált audiovizuális csemegére számít a publikum: ne felejtsük, tavaly például Juan Piquer Simón, a legendás spanyol trashkultrendező Mil gritos tiene la noche (puritán angol címén: Pieces) c. filmje alatt prezentálta The Night Has A Thousand Dreams című albumát. Nos, ezúttal a vetítés szinte másodlagos a zene mögött - szemcsés, roncsolt, alig fókuszált képek peregnek a háttérben, régi bűn- és rémfilmek kockái. Ám a muzsika, amit illusztrálniuk rendeltetett, egyáltalán nem nyomasztó - sokkal inkább inspiráló és a maga módján lelkesítő. Umberto zenéi duzzadnak az emócióktól, a vad, drámai hangulatoktól, ám varázsos analóg szintifutamok, hol melodramatikusan komor, hol pszichedelikusan szétmálló hangszőnyegek képében mutatkoznak meg előttünk. S ekkor csupán a drámai felütésről beszéltünk: a darabok metronomikus lüktetése, az ellenállhatatlan és örök diszkóritmus adja meg mindennek az alapzatát. A négynegyedben pulzáló, idővel kifejezetten house-ra emlékeztető hipnotikus italo-new wave-diszkó tud annyira szuggesztív lenni, hogy a művész által nekünk szánt szűk egy órában maradéktalanul lekösse a publikum zsigeri figyelmét.
Toldi Klub, április 12.
