Immár öt éve, hogy Ray Manzarek billentyűs és Robbie Krieger gitáros Ian Astbury (The Cult) segítségével próbálta visszacsalogatni ifjúsága édes madarát, a The Doorst. A szenzációnak ígérkező felállás felemásra sikeredett, ráadásul a negyedik egykori The Doors-tag, John Densmore dobos és a Morrison család tagjai is perre mentek a nevet illetően. Azután, hogy Astbury bedobta a törülközőt és visszatért a The Culthoz, sokan gondolták, hogy az időközben Riders On The Stormra keresztelt formációnak annyi. Még akkor is, ha Brett Scallions személyében új énekes látott munkához.
| ||
De ki az a Brett Scallions?
A plakátokról annyit tudhattunk, hogy a Fuel nevű együttesben dalolt. Fogalmunk sincs, ott milyen lehetett, de amikor múlt szombaton, nappali világosságban a színpadra penderült, és belekezdett a Love Me Two Timesba, sokaknak nemcsak Jim Morrison, hanem minden bizonnyal Scallions édesanyja is az eszébe jutott. A bőrdzsekiben, napszemüvegben pompázó énekes pontosan úgy festett, mint a Bonónak maszkírozott fiatal D. Nagy Lajos, akinek betanították, hogyan mozgott s énekelt Jim Morrison a színpadon.
Szerencsére, miután az énekes levette bőrdzsekijét és napszemüvegét, mindjárt szerényebbé és szimpatikusabbá vált, de ami ennél is fontosabb: alázatossá. Nem Morrison emléke, nem is a földöreg Manzarek és Krieger, hanem a The Doors zenéje előtt.
Amit ugyanis hallhattunk, nem hakni, nem nosztalgiabuli, hanem a legjobb minőségű örömzene volt. A Riders On The Storm nem Jim Morrisonra, hanem az egykori zenekarra emlékezett. Márpedig a The Doorsnak nemcsak a tragikus sorsú énekes-költő volt a védjegye, hanem maga a zene is, a dalok koncerteken hallható „hosszú” változata. Ray Manzarek és Robbie Krieger kizárólag erre emlékezett majd' negyven évvel a történtek után. Mindannyiunk legnagyobb megelégedésére.
Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2007. július 7.
