Igaz, a kétségtelenül működő és bejáratott saját zenei nyelv mindig kissé konzervatív: aki forradalmibb hangzásokra vágyik, nem nála fogja keresni. Ezért is lehetett kulcsfontosságú a tavaly kiadott Black Sands Remixed, amelyen az utóbbi évek kulcsfigurái értelmezték újra a legutóbbi Bonobo-album számait. Hogy a kísérlet jól sikerült, bizonyítja az is, hogy Green maga is sokat okult belőle: új albumán sikerrel építette be korunk előremutató house-, illetve poszt-dubstepszerű muzsikáinak megannyi stiláris kellékét úgy, hogy a végeredmény a rajongók által is respektálható zeneanyag lett.
Azt már említeni sem illik, hogy milyen ügyes kézzel teremt egyensúlyt a lassabban hömpölygő, melankolikus vagy egyszerűen csak borult darabok és a direktebb, ám magukban is hangulatos-érzelmes tánczenék között. Hol a dubstep utáni UK garage-ból ismerős finom kettő-negyedek tűnnek fel nála (Emkay, Sapphire), hol pedig a Floating Pointsot, Four Tetet megidéző csilingelős, "játszós" house (a Cirrus ebből a szempontból is hibátlan stílgyak). És persze megint jól választott vokalistákat, s ez nem csak a soulkirálynő Erykah Badu, hanem Szjerdene vagy Cornelia esetében is igaz. Az ő hangjuk továbbviszi az albumot akkor is, mikor már kicsit sok volna a ritmusképletekkel, basszusmenetekkel és hangmintákkal való játékból.
Ninja Tune/Neon Music, 2013
