Nem mintha a From Beale Street To Oblivion és a Strange Cousins From The West kínosan rossz anyag lenne, hiszen jó néhány tucatnyi hallgatás erejéig szereztek az embernek örömet az olyan remek dalok, mint az Electric Worry vagy az Abraham Lincoln. Ezeket megelőzően viszont a Clutch három olyan korszakos mesterművet készített, amelyeket nehéz megkerülni az ezredforduló utáni hard rock diskurzusában. A szinte egymás folytatásának is betudható Pure Rock Fury és Blast Tyrant kettőse tökéletesen dolgozta bele a hetvenes évek bluesrock toposzait a kilencvenes évek közepének-végének minimalista, zajos, ritmuscentrikus modern rockzenéjébe (ráadásul, ha össze kéne állítani a világ legjobb lemezkezdéseit, akkor a Blast Tyrant Mercuryje Jean Paul Gaster kalapálásával, majd a teljes csendbe beleüvöltő Neil Fallonnal minimum dobogós), de a Robot Hive/Exodus lelazult, bendzsóval, Hammond orgonával, klasszikus blues- és countryhatásokkal tűzdelt, szinte poposan slágeres dalgyűjteménye sem maradt el semmivel tőlük. Innen azonban csak lefelé vezethetett az út, még akkor is, ha ez a mélyrepülés egyáltalán nem számított fájdalmas bukásnak, csak egyszerűen a lécet helyezték túl magasra a Clutch zenészei.
A fentiek azért fontosak, mert a négyéves pihenő után elkészült Earth Rocker már első hallásra is jóval élettelibb a két elődjénél. Vagy a Pure Rock-Blast kettősnél már a csapattal dolgozó, a szakmában csak Machine néven ismert producer volt a kulcsfigura, vagy Fallonék szívták fel magukat ennyire, de tény, hogy a hangvételében a fenti két lemezre emlékeztető anyag egyáltalán nem tűnik gyengébbnek náluk. Az első azonnal ható slágert, a felejthetetlen refrénű Oh, Isabellát ugyan ügyesen a lemez végére rejtették, közvetlenül a záró, szinte a korai idők helmetes szeletelését idéző The Wolf Man Kindly Requests elé, de nem kell sok ahhoz sem, hogy a Crucial Velocity vagy a The Face dallamai beleragadjanak a fülbe, és az egyetlen nyugisabb téma, a Gone Cold is kiválóan sikerült. Ötös ez, nem is kicsi.
Weathermaker, 2013
