Baktatok a Puskás Öcsi stadion lépcsőjén, és azon mélázok, hogy milyen lehetett ez az építmény fénykorában, amikor 1954-ben 7-1-re vertük benne az angolokat; de a 86-os, brazilok elleni diadal is régi emlék már. Azóta többnyire csúfos vereségek és rosszul szóló koncertek helyszíne az egyre jobban leépülő betonteknő – én legutóbb a Metallicát láttam itt, de hallani nem nagyon hallottam.
Most is ez a gond, és mivel túl messzire vagyunk a színpadtól (az ülőszektor bal oldalán, majdnem a közönség legszélén), néha elkésve érkezik hozzánk a hang, pedig nem fúj a szél, ráadásul a lezárt felső karéj olykor jelentős spéttel veri vissza a dobot. Pedig jó formában van a Depeche Mode, ezt már a két hónappal ezelőtti bécsi minikoncertjükön is megállapítottuk, és hatalmas a fejlődés a 2009-es budapesti bulihoz képest, ami nem is csoda, hiszen Dave Gahan akkor épp egy súlyos betegségen volt túl. Most viszont szinte hibátlanul énekel, frontemberként pedig már-már Freddie Mercury örököse, és amit a mikrofonállvánnyal művel, az egészen elképesztő. Ez a show egyértelműen róla szól, hiszen az amúgy rendkívül precíz kisegítők (Peter Gordeno és Christian Eigner) végig a háttérbe szorulnak, Martin Gore pedig hiába kiváló dalszerző, az éneklés közbeni szolmizálásról képtelen leszokni, és most már egyértelmű, hogy sohasem lesz belőle igazi showman. Ja, és még van a színpadon egy Andy Fletcher nevű ember is, aki a nyolcvanas évek elején tévedt oda, és a többiek azóta se bírták onnan lezavarni. Ő annyiban újította meg a színpadi produkcióját, hogy viszonylag gyakran az ég felé emeli a karjait, amit simán megtehet, mert a hangszeréhez nem kell nyúlnia.
| ||
Ahogy Bécsben, úgy most is jobban szólnak élőben az aktuális album, a Delta Machine számai, leszámítva a langyos Heavent, viszont a Soothe My Soulnak komoly esélye van rá, hogy későbbi turnékon is a programban maradjon. Általában két-három régi dal után jön mindig egy új, vagyis az együttes szokás szerint a klasszikusokra koncentrál. A Black Celebrationből egy kicsit hiányzik a beindulós rész, a Policy Of Truth-ban viszont most sincs hiba, és érdekes a Gahan énekével megszokott dalokat (Higher Love, When The Body Speaks) most Gore hangján hallani. A Pain That I’m Used Tonál – minden korábbi DM-rutint megtörve – Gordeno is előremerészkedik egy basszusgitárral a nyakában, és amit ekkor lát az ember, már egyértelműen egy rockzenekar. A főblokk vége felé jönnek az elmaradhatatlan örökzöldek (A Question Of Time, Enjoy The Silence, Personal Jesus), és a Mode egy új számmal, a Goodbye-jal vonul pihenőre.
| ||
Ami miatt ez a koncert mégsem lett annyira fergeteges, az a ráadás első fele, de erről egy kicsit a közönség is tehet: hiába zseniális szám az Home, ha rengetegen ekkor mennek sörért vagy vécére. Aztán jön az igencsak lagymatag változatban előadott Halo és az a Just Can’t Get Enough, ami nyilvánvalóan a Depeche Mode Ob-La-Di, Ob-La-Dája. Az I Feel Youval aztán szerencsére helyreáll a rend, és bár a Never Let Me Downt hallottuk már feszesebb előadásban, azért a hullámzó kartenger látványa sokadszorra is megunhatatlan. Ha nem lesz jövőre repeta (állítólag sehol nem fogynak olyan jól a jegyek), akkor gondolom, négy év múlva ugyanitt – csak egy kicsit lerobbantabban. Ez persze csak a stadionra értendő.
Puskás Ferenc Stadion, május 21.
