Aztán leléptek mindketten. Előbb, 1980-ban a The Boys Next Door vágott neki (már Birthday Party néven), aztán nyolcvanháromban Bonney következett. Londonban kezdte, és Berlinben folytatta, mondhatni, Cave nyomán.
Kezdjük Londonnal! Az ott újonnan alapított Crime-ba Bonney bevonta a fél Birthday Partyt: a gitáros Rowland S. Howardot és a billentyűs Mick Harveyt. És végre berobbant a motor: két minialbum után Room of Lights címmel egy korszakos lemezt tettek az asztalra - erről játszották a Six Bells Chime című számot Wim Wenders Berlin fölött az ég című filmjében. Wenders pontosan érezte, amit akkor érezni kellett: "Nick Cave és Simon Bonney együttese valami újfajta rockot játszik. Furcsa, hogy ausztrálok. Vannak Berlinben német együttesek is, amelyeket nagyon szeretek, de ők a kedvenceim."
Nyolcvanhétben megint újraszerveződött, és kilencvenegyig Berlinben állomásozott a zenekar. Rowland (és testvére, Harry) kiszállt, Alexander Hacke és Thomas Stern be, és ekkortól került döntő szerepbe Bonney felesége, a hegedűs Bronwyn Adams. Három albumot készítettek ebben a korszakban (Shine, The Bride Ship, Paradise Discotheque), a dalformáktól olykor messzire rugaszkodó, sötét látomásokkal súlyosbított darabokkal. Aztán Bonney és neje továbbállt az Újvilágba.
Az a két countryalbum, ami kilencvenkettőben (Forever) és kilencvennégyben (Everyman) kijött, már nem a Crime & The City Solution diszkográfiáját gyarapította, hanem a szólópályára lépő Bonneyét. Az elsőt nagyon lehetett szeretni, de mindkettő hamar feledésbe merült. És akik a kilencvenes években fordultak a rockzenére, aligha hallottak arról, hogy volt egyszer egy Crime is. Félő, még a Nick Cave-rajongók sem. Pedig könnyen lehet, hogy Cave éppen a Crime hatására kerített hegedűst a zenekarába annak idején.
A Crime & The City Solution lemezeit nem csak azért érdemes felidézni, mert nem fogott rajtuk az idő. Hanem mert így még jobban süt: a most megjelent "viszszatérő" album, a húsz év múltán felvett American Twilight az önazonosság és a megújulás - ha úgy tetszik, az érvényesség - rendkívüli példája. A berlini felállásból hárman maradtak: Bonney, Adams és Hacke, ami pedig az újakat illeti, ők a dobos Jim White (a melbourne-i Dirty Three-ből), a gitáros David Eugene Edwards (a Woven Handből, de ő, ugye, megvan), a basszeres Troy Gregory a detroiti garázsszíntérről és a billentyűs Matthew Smith, aki szintén detroiti, csak alternatív country. És még sokan mások, ha például egy számban (My Love Takes Me There) fúvósok kellettek a mexikói beütés kedvéért.
Amit így együtt művelnek, az egyrészt újra súlyos gitárzene, mégpedig a legsűrűbből-koszosabból való. Akár a legalja garázsból. De épp ilyen fontos része a sztorinak a pszichedelikus rock (The Colonel), a hegedűt újrapozicionáló country (Beyond Good And Evil), és amikor a country-rock gospelbe (Domina) fordul, akkor ott ámulat, fény, sőt ragyogás van - az valami elképesztő csoda. Már ezért az egy számért bőven megérte - és most korántsem csak a lemez megvásárlására gondoltam. Wim Wenders odáig lehet: Detroitban elszabadultak az angyalai megint.
Mute, 2013
