Lemez

Már megérte

Crime & The City Solution: American Twilight

  • m. l. t.
  • 2013. május 18.

Zene

Hol volt, hol nem volt, a hetvenes évek ausztrál undergroundjából két társaság tűnt ki. Melbourne-ben Nick Cave középiskolai együttese, a The Boys Next Door, Sydneyben pedig a Crime & The City Solution, az énekes Simon Bonneyval az élén. Állítólag a Crime tűnt eredetibbnek, és komoly befolyással volt a Boys Next Doorra is, de boldogulásban alulmaradt: Ausztráliában egyetlen felvétele sem látott napvilágot.

Aztán leléptek mindketten. Előbb, 1980-ban a The Boys Next Door vágott neki (már Birthday Party néven), aztán nyolcvanháromban Bonney következett. Londonban kezdte, és Berlinben folytatta, mondhatni, Cave nyomán.

Kezdjük Londonnal! Az ott újonnan alapított Crime-ba Bonney bevonta a fél Birthday Partyt: a gitáros Rowland S. Howardot és a billentyűs Mick Harveyt. És végre berobbant a motor: két minialbum után Room of Lights címmel egy korszakos lemezt tettek az asztalra - erről játszották a Six Bells Chime című számot Wim Wenders Berlin fölött az ég című filmjében. Wenders pontosan érezte, amit akkor érezni kellett: "Nick Cave és Simon Bonney együttese valami újfajta rockot játszik. Furcsa, hogy ausztrálok. Vannak Berlinben német együttesek is, amelyeket nagyon szeretek, de ők a kedvenceim."

Nyolcvanhétben megint újraszerveződött, és kilencvenegyig Berlinben állomásozott a zenekar. Rowland (és testvére, Harry) kiszállt, Alexander Hacke és Thomas Stern be, és ekkortól került döntő szerepbe Bonney felesége, a hegedűs Bronwyn Adams. Három albumot készítettek ebben a korszakban (Shine, The Bride Ship, Paradise Discotheque), a dalformáktól olykor messzire rugaszkodó, sötét látomásokkal súlyosbított darabokkal. Aztán Bonney és neje továbbállt az Újvilágba.

Az a két countryalbum, ami kilencvenkettőben (Forever) és kilencvennégyben (Everyman) kijött, már nem a Crime & The City Solution diszkográfiáját gyarapította, hanem a szólópályára lépő Bonneyét. Az elsőt nagyon lehetett szeretni, de mindkettő hamar feledésbe merült. És akik a kilencvenes években fordultak a rockzenére, aligha hallottak arról, hogy volt egyszer egy Crime is. Félő, még a Nick Cave-rajongók sem. Pedig könnyen lehet, hogy Cave éppen a Crime hatására kerített hegedűst a zenekarába annak idején.

A Crime & The City Solution lemezeit nem csak azért érdemes felidézni, mert nem fogott rajtuk az idő. Hanem mert így még jobban süt: a most megjelent "viszszatérő" album, a húsz év múltán felvett American Twilight az önazonosság és a megújulás - ha úgy tetszik, az érvényesség - rendkívüli példája. A berlini felállásból hárman maradtak: Bonney, Adams és Hacke, ami pedig az újakat illeti, ők a dobos Jim White (a melbourne-i Dirty Three-ből), a gitáros David Eugene Edwards (a Woven Handből, de ő, ugye, megvan), a basszeres Troy Gregory a detroiti garázsszíntérről és a billentyűs Matthew Smith, aki szintén detroiti, csak alternatív country. És még sokan mások, ha például egy számban (My Love Takes Me There) fúvósok kellettek a mexikói beütés kedvéért.

Amit így együtt művelnek, az egyrészt újra súlyos gitárzene, mégpedig a legsűrűbből-koszosabból való. Akár a legalja garázsból. De épp ilyen fontos része a sztorinak a pszichedelikus rock (The Colonel), a hegedűt újrapozicionáló country (Beyond Good And Evil), és amikor a country-rock gospelbe (Domina) fordul, akkor ott ámulat, fény, sőt ragyogás van - az valami elképesztő csoda. Már ezért az egy számért bőven megérte - és most korántsem csak a lemez megvásárlására gondoltam. Wim Wenders odáig lehet: Detroitban elszabadultak az angyalai megint.

Mute, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.