Zene

Grigorij Szokolov jószerint még alig csukta be távoztában maga mögött a Müpa művészszobájának ajtaját, s mi máris újabb nagy zongoristákat köszönthetünk a koncertdobogón. Úgyannyira, hogy az előttünk álló hét nap koncertprogramját akár így is sommázhatjuk: Fazil Saytól Radu Lupuig.

Újabb meglepetés a Planet Mutól: a kiadót a modern elektronikus tánczene egyik legelőremutatóbb szereplőjének tekintik az utóbbi években - elég csak az amerikai juke/footwork-mozgalom bemutatására és a brit dubstep/bass zenék ismertebb producereinek határokat feszegető albumaira gondolni -, néha mégis képes olyan váratlan húzásokra, amik az újdonságok keresése helyett inkább jól ismert dolgok tökéletesítéséről szólnak.

Szükség van-e egyáltalán karmesterre? Alighanem majd' minden koncertjáró fejében ott motoszkál ez a mélyen felforgató kérdés, amelyre azonban a legtöbbször mégiscsak az igen a válasz. Erről adott bizonyságot a méltán szeretett londoni zenekar múlt heti budapesti koncertje is, ahol az együttes életében új korszakot nyitó művészeti vezető, Joshua Bell vállalta magára az irányítás feladatát.

A János vitéz mint gyermekelőadás - már jóval a kezdés előtt, jószerint a gyülekező közönség láttán is megállapítható volt, hogy az újranyitott Erkel Színházban milyen irányt is vesz majd Kacsóh Pongrác (s persze Heltai Jenő és Bakonyi Károly) daljátéka.

Musicalsztárként, dívaként éppúgy ismerős lehet, mint a Budapest Klezmer Bandből vagy akár a moziból. Énekesnői szólókarrierje hét éve kezdődött, 2009-ig három lemeze jelent meg, azóta alig hallottunk róla. Egy gyerekeknek szóló CD-vel tért vissza.

"Mentsd meg az operettszínházat!" - egy friss Tolcsvay-interjú tanúsága szerint Kerényi Miklós Gábor e lélekre ható felszólítás kíséretében rendelt rockoperettet az érdemes zeneszerzőtől, s habár a Nagymező utcai zenés színház szemre váltig nem tűnik mentésre szoruló intézménynek, azért Tolcsvay László derekasan kitett magáért.

"Verdi egy púpost [Rigoletto] és egy szajhát [Violetta] állít a színpadra. Évtizedek óta először nem kosztümös hangok tűnnek föl az operaszínpadon, hanem hús-vér emberek. Egyik legérdekesebb levelében Verdi megvallja, nehéz szívvel mondott le arról, hogy egy nagy szerelmi kettőst komponáljon a Rigolettóhoz.

Ha az idén nyolcvanéves Claudio Abbado minden muzsikálás nélkül egyszerűen csak kiült volna kétszer egy órára a Müpa pódiumára, a tomboló sikert alkalmasint akkor is borítékolhattuk volna. Nem a közönség igénytelensége, de még csak nem is a karmester tiszteletre méltó életkora miatt, hanem csakis azért, mert nyíltan vagy titkon, de Abbado jelenlétében mindenki érzi: különleges, kiveszőben lévő emberi minőséget és művészi ethoszt képvisel a (koncert)életbe szerencsénkre visszatért dirigens.