Lemez

A régi srácok

OMD: English Electric

Zene

Ritka, ha egy zenekar a klasszikus felállásában ünnepelheti a 35. születésnapját - még úgy is, hogy közben azért kimaradt jó tíz év. Az Orchestral Manouevres in the Dark, vagyis az OMD 2006-ban évtizednyi mosolyszünetet követően állt ismét össze, és a haverság azóta is megbonthatatlannak tűnik - Andy McCluskey, Paul Humphreys, Martin Cooper és Malcolm Holmes azóta már a második lemezét szabadítja ránk, és valószínű, hogy nem is az utolsót.

Az OMD-ben az volt a jó, hogy egyszerre voltak kísérletezők és slágeresek, így a new wave-es szintipopot sokkal kellemesebben játszották, mint a Heaven 17, a Thompson Twins vagy az Első Emelet. Össze is jött nekik jó pár top 10-es sláger, és még a szintetikus hangzásra kissé allergiásan reagáló Egyesült Államokat is meghódították. A Kraftwerk hatását soha le nem tagadó zenekar (na, de hát melyik szintipop-előadóra nem hatott a Kraftwerk?) a 90-es évek gitárrevivalében már nem találta a helyét, és szép lassan feloszlott, de a 21. század brutális retrómániája őket is visszaszippantotta. A Hurts, a La Roux és az Empire Of The Sun le sem tagadhatná hatásukat, de állítólag a Killers, az xx és James Murphy lemezgyűjteményében is kiemelt helyen található legsikerültebb lemezük, az Architecture & Morality.

Ami a technológia és a jövő témakörét feszegető új albumot illeti, természetesen továbbra is a jól megszokott szintipopban utazik a zenekar, és talán a kornak tudható be, hogy a kísérletező hajlam már kevésbé jellemző az urakra. Márpedig az OMD-nek még mindig ez áll jól: az English Electricen az experimentális pillanatok az izgalmasabbak. Valahogy mindig ezek a rövidebb darabok hatásosabbak, például a nyitó Please Remain Seated, amelyben torzított női hang közli velünk, hogy a jövő, amire vártunk, elmarad. Szintén ez a hang három dallal később a "milyen lesz a jövő hangja?" kérdésre is megadja a választ: "a jövő néma lesz". A Kraftwerk amúgy még mindig első számú referenciapont, különösen a Final Songban és a Kissing The Machine-ben - utóbbiban társszerzőként maga Karl Bartos is felbukkan. A többi dal meg klasszikus, vállalható szintipop - simán készülhettek volna 1987-ben is. Az English Electric így egy majdnem jó, de inkább csak korrekt lemez - ám mivel már rég egyértelmű, hogy a nyolcvanas évek sohasem érnek véget, az OMD létjogosultsága továbbra is vitathatatlan.

BMG/Sony, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.