Az OMD-ben az volt a jó, hogy egyszerre voltak kísérletezők és slágeresek, így a new wave-es szintipopot sokkal kellemesebben játszották, mint a Heaven 17, a Thompson Twins vagy az Első Emelet. Össze is jött nekik jó pár top 10-es sláger, és még a szintetikus hangzásra kissé allergiásan reagáló Egyesült Államokat is meghódították. A Kraftwerk hatását soha le nem tagadó zenekar (na, de hát melyik szintipop-előadóra nem hatott a Kraftwerk?) a 90-es évek gitárrevivalében már nem találta a helyét, és szép lassan feloszlott, de a 21. század brutális retrómániája őket is visszaszippantotta. A Hurts, a La Roux és az Empire Of The Sun le sem tagadhatná hatásukat, de állítólag a Killers, az xx és James Murphy lemezgyűjteményében is kiemelt helyen található legsikerültebb lemezük, az Architecture & Morality.
Ami a technológia és a jövő témakörét feszegető új albumot illeti, természetesen továbbra is a jól megszokott szintipopban utazik a zenekar, és talán a kornak tudható be, hogy a kísérletező hajlam már kevésbé jellemző az urakra. Márpedig az OMD-nek még mindig ez áll jól: az English Electricen az experimentális pillanatok az izgalmasabbak. Valahogy mindig ezek a rövidebb darabok hatásosabbak, például a nyitó Please Remain Seated, amelyben torzított női hang közli velünk, hogy a jövő, amire vártunk, elmarad. Szintén ez a hang három dallal később a "milyen lesz a jövő hangja?" kérdésre is megadja a választ: "a jövő néma lesz". A Kraftwerk amúgy még mindig első számú referenciapont, különösen a Final Songban és a Kissing The Machine-ben - utóbbiban társszerzőként maga Karl Bartos is felbukkan. A többi dal meg klasszikus, vállalható szintipop - simán készülhettek volna 1987-ben is. Az English Electric így egy majdnem jó, de inkább csak korrekt lemez - ám mivel már rég egyértelmű, hogy a nyolcvanas évek sohasem érnek véget, az OMD létjogosultsága továbbra is vitathatatlan.
BMG/Sony, 2013
