Primitív, meghökkentő és hátborzongató jelenség Genesis P. Oridge, a Psychic TV aranyfogú, pink bieder fűzős, pszichopata tekintetű férfi bemondónője a színpadon - még így hatvan felé is szédítő. Nekem legalábbis tökéletesen megfelelt, miután az A38 színpadán annyi befalcolt legendát is láthattam az utóbbi időben. Lássuk be, történelmi pillanatoknak, egy mondanivalójában cseppet sem elavult, műfaji és nemi határokat egyaránt sértő, intelligensen pukkasztó, dallamos, poetikus posztpunk art-show-nak lehettünk a tanúi.
Genesist, a punkmozgalom Dantéját pár éve egy spanyol lakossági tévéshow-ban láttam, ahol még mint bőrszerkós, férfinak látszó lény itta élő adásban a whiskyt, és miután bemutatta "do you love your body" kezdetű, katolikuscsúfoló, videoinstallációval vegyes, technó-rock-raga projektjét, retikülös nénik tapsoltak neki, majd kibeszélték, miről is szólhat ez a magamutogatás. Genesis ma már úgy néz ki, mint egy hajlott korú, ám jól karbantartott díva, így még meglepőbb, amikor a torkát elhagyják a kontrabasszusok és sikolyok, valamint kivillannak a széles vállán az avíttas tetoválásai. Egészen abszurd, ahogy felütésként elénekli az Are you really, really free c. opust, miközben alig tudja a mimikáját a feje agyonvarrt börtönéből kiszabadítani. Isteni kínok. A háttérben, halkan és jótékonyan elhomályosítva saját plasztikai műtéteinek videója megy, sejtszellemek illannak tova, szoborlények pózolnak gézbe bugyolálva, meg néha feltűnik David Bowie is. A közönség külföldi fiatalokból, no meg a hazai, New Yorkból visszatelepült, illetve állandóan itt élt mély, történelmi undergroundból áll. Ahogy alakul az egyébként tökéletes ívű műsor (Genesis zenekara immár fiatal, tehetséges gitároslányokból, egy gót szintetizátorosból és egy keménykezű dobosból áll) a maga időtlen, kaotikus érzékiségével, a lassú és indusztriálisabb dalok között egyensúlyozva, hangeffektekkel, átvezető szövegekkel, balladisztikus részekkel keverve, felbuzog a könnyes múlt a kollektív lélek mélyrétegeiből. Kicsit New York, kicsit a nyócker underground. Semmi szentimenti, inkább kozmológia, rekviem egy tavaly elhunyt feleségért (Lady Jay), hörgés egy idejétmúlt társadalomért, emlékmű a kétséges jövőnek. Összecsúszik az idő, ami egyébként a természeténél fogva végtelen, ez ismét bebizonyosodott.
A38, május 8.
