Dashiell Hammett: A férfi, akit Spade-nek hívtak "Szürke, öcsém, minden teória, s az élet aranyfája zöld", mondja Mefisztó Jékely Zoltán fordításában; ez jutott eszembe, amikor Hammett most indult életmûsorozatának elsõ kötetét végigolvastam, mert majdnem rácáfolt a múlt héten felállított teóriámra, miszerint a bûnügyi történeteknek nem kedvez a novella mûfaja. De aztán láttam, hogy mégis igazam van, bár korántsem olyan meggyõzõ erõvel. Hiszen Hammett novellái közt (melyek mindegyike most jelenik meg magyarul elõször) akad néhány, amelyik nem hagy hiányérzetet, és amolyan klasszikus elbeszélésként is élvezhetõ. Vagy talán éppen ezért elégít ki, mivel csak ürügy benne a bûn, pusztán kiindulópont? Ilyen például A férfi, aki megölte Dan Odamst címû, Hemingway legjobbjaival versenyeztethetõ, roppant sûrû légkörû novella. És ilyen A haramia asszonya, mely bûnügyi alapú, de inkább az erõs pszichológiai rajz hatásos. És határozottan nem kriminalisztikai érdekû A második emeleti angyal, ez a szatirikus-ironikus karcolat egy krimiszerzõrõl, aki ostobán keveri az életet a mûvészettel (mert az ilyesmit lehet okosan is csinálni, lásd többek közt Esterházy mûvészetét).
Ám a többi novella inkább komprimált regénynek látszik, kifejtetlen szituációkkal, túl vázlatos alakokkal, száguldó tempóban, noha e korban, azaz a húszas-harmincas években a detektívek és gyilkosok nagy része még villamossal járt, egy ízben pedig egyenesen lovon! Ráadásul a fordítások nem mindegyike hozza a megszokott agavés színvonalat. Mégis üdvözlendõ vállalkozás - de inkább várjuk a nagy Hammett-regényeket.
- zabán -
Bényei Tamás és mások fordítása. Agave könyvek, 2008, 381 oldal, 2680 Ft
****
Nicola Luisotti személyében a fiatalabb nemzedék egyik legtehetségesebb olasz operakarmestere vendégszerepelt a Budapesti Filharmóniai Társaság élén, s a Puccini zsengéibõl összeállított program jól megfelelt az újdonsült San Franciscó-i fõzeneigazgató képességeinek és vonzalmainak. A malomkörzésnyi, ám kifejezõ gesztusokkal és túlcsorduló, de sosem mórikált érzelmekkel dirigáló Luisotti (aki egy olasz interjú tanúsága szerint családja révén is kötõdik Puccinihez, mivel nagyapja a mester vadászcimborája volt) hiábavalóan próbálta ugyan egy szimfónia tételeiként elõvezetni az ifjú zseni négy zenekari dolgozatát, mindazonáltal sikerült olykor némi délszaki kedélyt varázsolnia az összjáték és lelkesedés terén bizony ezúttal sem gáncstalan teljesítményt nyújtó filharmonikusokra. Meglehet, az óvatlan koncertlátogató egykönnyen igénytelen kis daraboknak ítéli Puccini fiatalkori, 17 és 31 éves kora között komponált mûveit (a két Preludiót, a Capriccio sinfonicót és a Krizantémokat), s valóban inkább csak afféle zeneszerzõi elõjátéknak tekinthetõk, mégis mindben ott rugódozik egy-két reménybeli, s hozzá érzékien szép operamelódia, ami bõségesen kárpótolja a hallgatót a szimfonikus kinyilatkoztatás mellõzéséért.
A második részben felhangzott 1880-as Messa di Gloria már problematikusabb mû, hisz itt a szent misztérium csodája helyett nyújtja át Puccini kellemes és tanult misetételeit, amelyek egyszersmind nem is oly operásak, hogy elfedhessék a mûvészi hitigazságok markírozott jellegét. A koncerten is e mise elõadása bizonyult a leginkább sérülékenynek, s ilyesformán a Nemzeti Énekkar egy-egy nekitüzesedõ pillanatán kívül legfeljebb a tenorszólista Brickner Szabolcs vokális kiállásának olaszos hitelét õrzi meg az emlékezet.
László Ferenc
Magyar Állami Operaház, május 6.
****
Táp Travi Vari címmel újabb, képtelen elõadását mutatta be Vajdai Vilmos és immár legalább harminc színész- meg elõadótársa a "rossz színház" jegyében. Mintha azért járnának ide éjszakánként ezek az egyébként tehetségesnek tartott színészek, hogy a polgári elõadások után kitombolhassák magukat. Egyébként õk és kollégáik a maguk leghûségesebb rajongói is. Amolyan színházi harcosok klubja, lehet állatkodni, fontoskodni, önalázni, alkalmatlankodni, és most már nemet váltani is. Nincs mese, ebbõl súlyos kultusz lett, egy gémkapcsot sem lehet leejteni a nézõtéren. Be van etetve a közönség arra, hogy egyrészt éjszaka és hétköznap is járhasson alternatív színházba, másrészt, hogy bármikor, önszántából szabadon távozhasson a nézõtérrõl, akár megjegyzések kíséretében, és ezt minden alkalommal meg is teszi.
A mûsor menete egyszerû, nem kell különösebben rendezni sem. Ahogy a Capellában a transzvesztita show-mûsoroknál, van egy vagy két "háziasszony" mûsorvezetõ, aki a végletekig menõen, de az alkalomhoz illõen ízléstelenül poénkodik, aztán következnek a számok, általában ismert diszkóslágerek, fiúk nõi ruhában, lányok fiúruhában tátognak rá és viselkednek a karaktereknek megfelelõen, de vannak olyan kreatúrák is, akiknek megállapíthatatlan a valós neme. Egy igazi varietében, kis asztalok mellett, italt fogyasztva, táncolva nagyon ki tud zökkenteni egy ilyen mûsor, de két és fél órában a nézõ szerepében dögunalom, akkor is, ha némelyik szereplõ kifogástalan szórakoztató mûsort kreált. Sicratman, Jordán Adél, Kamarás Iván, Spilák Klára és még jó néhányan, beleértve a viaszbábunak öltözött, amúgy kommunikációképtelen zenészfiút, a közönség folyamatos távozása közepette, katartikus magánszámokat ad elõ. A többi csak szimplán érdekes, és azért lássuk be, nem tudnak megismételhetetlent nyújtani, még a mûbénázásban sem. Talán azt felejtették el, hogy az átöltözés (cross-dressing) halálosan komoly dolog.
- sisso -
Trafó, 2008. május 5.
***
Két nõvér Dario Argento egyik különös önvallomása valahogy úgy hangzott, hogy az érdemdús olasz hentes bármelyik belezõs mozinál rémisztõbbnek gondolja a Hófehérkét. Aligha van egyedül ezzel: bizonyítékok egész sora tanúskodik a meseirodalom alaptörténeteinek filmrendezõkre gyakorolt traumatikus hatásáról. Elég csak a közelmúltat kémlelni: az utóbbi években sorra került Piroska és az ordas (legalább kétszer: Mélyen az erdõben, Cukorfalat) csakúgy, mint a hamelni patkányfogó (Eljövendõ szép napok), recenziónk tárgya, a Két nõvér pedig nyilvánvaló, egyúttal igen sajátos Hamupipõke-parafrázis.
A koreai Kim Ji-Woon 2003-as horrorja akkor sem volna utolsó mulatság, ha csupán felmondaná a gonosz mostoha és az õ terrorizált bakfisának (ezúttal: bakfisainak) ódon szüzséjét. Az oly nagyszerû gótikus tradíció szellemében szinte mindvégig enteriõrben játszódó rémmese ugyanis elképesztõ képekbõl tapad össze, melyek nem csupán gyomorszorítóan esztétikusak, hanem a mûegész velejét is hordozzák. Mert a Két nõvérnek minden egyes kockáját egészen rémes penészzöld hangulat burkolja be, ami ezer szónál vagy tettnél is érzékletesebben beszél egy családi tragédia hosszan tartó életbomlasztó hatásáról. Ám Ji-Woon filmje nemcsak a képalkotás, hanem az elbeszélés, az idõkezelés bûvészmutatványa is. Mi az, ami megtörtént, s mi az, ami nem? Ki él még és ki halt el? A múltat látjuk-e, avagy a jelent? A Grimm testvérek ütköztetése a Tavaly Marienbadbannal második látásra talán zavaró stréberségnek tetszik majd - elsõre azonban felettébb hatásos.
- greff -
Forgalmazza a Cinetel, 2008
****
The Last Shadow Puppets: The Age Of Understatement Történt pedig, hogy Alex Turner, az Arctic Monkeys ifjú, tehetséges zenésze és Miles Kane, aki mostanában a Rascals nevû formációban tolja, úgy határozott: csinálnak egy saját, külön bejáratú lemezt, amúgy a maguk szórakoztatására. Jól ismerték egymást, elvégre Kane már több Arctic-számban is gitározott, ráadásul kis stábjuk kiegészült James Forddal, a Simian Mobile Disco egyik felével, aki a dobolási feladatokon kívül a produceri munkát is magára vállalta. Az eredmény egy egészen elvarázsoltan retró hangulatú album lett, amelynek már a borítódizájnja is a hatvanas éveket idézi, a zenei beltartalom meg azután pláne. Persze az is felkelthette volna a gyanút, hogy Turner és Kane maxin is kiadta egy 1960-as Billy Fury-klasszikus átdolgozását, s ezzel együtt megvallották: munkájukat fõleg Scott Walker és a szintén feldolgozott, korai David Bowie inspirálja. Ehhez képest a nagylemez úgyszólván bokáig gázol az allúziókban: a legtöbbször nagyzenekari kísérettel is megtámogatott dalok (a hangszerelés Owen Pallett mûve) néha egy klasszikus James Bond-soundtrack hangulatát keltik, máskor meg (a tipikus galoppozós dobalapoknak is hála) szinte már kváziwestern muzsikát hallunk - s akkor még nem is szóltunk a kötelezõ folkos epizódokról. Amúgy Turner és Kane érdekes, néha kifejezetten szép számokat írt, hozzá figyelemre méltó szövegekkel - s a két tehetséges vokalista duója tökéletesen el is adja a produkciót. Lehet, hogy zeneileg sok újat nem tanulhatunk belõle, de az már biztos, hogy jó ízlésû, profi emberek gondosan összerakott munkáját hallgathatjuk.
- minek -
Domino/Neon Music, 2008
**** és fél
The Oceans Nem volt könnyû dolga a The Oceansnek velem ezen az estén, hiszen az elõzõ nap a zajos gitárzenék sógunja, a japán Boris szántotta fel és vetette be sóval egy másik, pár kilométerrel arrébb lévõ budai klub színpadát (meg a jelenlévõk hipotalamuszát - lásd kritikánkat a lap beltestében!), ráadásul a legutolsó Oceans-lemezt úgy vágtam ki a lejátszóból másfél hallgatás után, mint - de hagyjuk. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy ismerjem a Neurosist, és hogy ezzel együtt a falra másszak a Scott Kellyék munkásságát recirkuláló újkori post-hardcore megfejtõktõl.
A gizdázós rosszindulat még akkor sem tudott elpárologni belõlem teljesen, amikor megláttam a Fonó színpadán õrjöngõ zenekart. A német precizitás természetesen itt is adott volt, szólt minden, mint az állat, pirosan-zölden-kéken világító LED-sorok voltak a gitárerõsítõkre applikálva, és a punkba oltott Bundesliga-sérós, germanizált James Hetfieldre emlékeztetõ, barátságos énekest leszámítva a fejek is pont olyanok voltak, amilyeneket az ember elképzel egy ilyen zenekarba: aszkétatest- és arc, Jézus-szakáll és arcba lógó, félhosszú haj, ami glóriaként lebeg a fej körül, amikor bemutatják a Dillinger-videókról akkurátusan ellesett "csináljunk száznyolcvan fokos fordulatot a gitárnyakkal kaszálva, közben pedig rúgjunk a lábunkkal a levegõbe" mozdulatot. Amikor beléptem, azt hittem, egy Isis-dalt játszanak (jóval képzettebb énekkel, tegyük hozzá rögtön), a durvább dolgaik meg pont úgy szóltak, mintha egy brooklyni hardcore brigád nekiállna Meshuggah-t játszani. Amikor meg az ember tizedjére hallja ellõni a csutkára kitekert reverbbel eljátszott, akusztikus bevezetõ után hatásvadászul berobbanó, szélesen pengetett gitártémával folytatódó poént, akkor egyrészt kérdõjelbe szalad a szemöldöke, hogy a Metal Blade kiadó mit is látott ebben a csapatban pontosan, másrészt meg újabb megerõsítést nyer arról, hogy a németek ebben a zsánerben nem tudnak valóban jó zenét csinálni.
V. Á.
Fonó, május 11.
*** alá
Erlend Loe: Doppler, az utak királya "A hullámospapagájos Maj Britt más ember volt, mint a hullámospapagájtalan Maj Britt." A harmadik oldalon, ennél a mondatnál megadtam magam a könyvnek, amit a kevéssé csábító cím (az eredetiben: Volvo Tehergépjármûvek) és a hátsó borító kissé bárgyú kritikaidézetei miatt némiképp gyanakodva vettem kézbe, de a fenti mondat után elkezdtem röhögni, és ezt kisebb megszakításokkal az utolsó oldalig folytattam. Igen, szórakoztató irodalom, de ritka intelligens munka: a szerzõ, aki a fülszöveg szerint "Norvégia legnépszerûbb kortárs írója", imponálóan ismeri a regényírás és -olvasás mikéntjét és szokásrendjét, és önfeledten játszik velü(n)k: mint egy romantikus versesregény narrátora, állandóan elkalandozik, kiszólogat, beszólogat, lábjegyzetekkel traktál, és mindez csak néha-néha válik kicsit fárasztóvá. Mert hát miért is próbálna a történet homogén lenni, miért ne lenne az elbeszélõ önkényes, ha "soha nincs olyan, hogy csak egyvalami történik", és ezek a dolgok néha "csodálatos módon képesek összefüggni", máskor viszont "kevésbé csodálatos módon... vagy éppen sehogy"? Közben azért szépen lassan megszeretjük (legalábbis én) a három fõszereplõt: az õscserkész, madárbolond, latens meleg öregurat, az egész világ ellen hadakozó, csak a hasisért lelkesedõ vénlányt, és Dopplert, a konformista anarchistát, aki már az író elõzõ, magyarul is megjelent regényébõl ismerõs lehet. Van még itt mindenféle játék (amiben, el ne feledjem, a fordító mindvégig kiváló partnerünk): fikció és valóság, filmszerûség, elõre- és hátrautalások, metanyelvi futamok - de mindez, a megszokottól eltérõen, nem valami mélység felszínének mutatja magát, hanem annak, ami: örömkönyvnek. A posztmodern napos oldala, Esterházy light - és találhatnánk bonyolultabb címkéket is. De minek.
- urfi -
Fordította Lõrincz Balázs Bendegúz. Scolar Kiadó, 2008, 240 oldal, 2350 Ft
**** és fél
Míg a jackpot el nem választ Szerintem simán lehetett volna az is a címe, hogy Ásó, kapa, jackpot - az szokott, nem is értem, mi történt, ám ez mellékszál. A lényeg az, hogy jön a nyár, ami abból is nyilvánvaló, hogy kezdenek viszszavonulni a nácik. Az utóbbi tíz nap statisztikáit tekintve még vezetnek ugyan (pontosan 3:2-re; Testvérem egyedüli gyerek, Pénzhamisítók, Lefejezett kakas kontra 21 meg ez a jackpot), de a tendencia már megfordult, jön föl Vegas, és ha a beachek is beszállnak, barna inges barátaink indulhatnak zuhanyozni, s rövid pihenõ után megkezdhetik a felkészülést az õszi szezonra. Ugyanakkor nem lõtték még el minden puskaporukat, a jövõ hétre várható Indiana Jones farvizén még beleszólhatnak a játék végsõ kimenetelébe. A komcsiban például az nagyon jó volt, hogy viszonylag nagyon kevés szovjet film játszódott Las Vegasban. Atlantic Cityben még annál is kevesebb, aminek az lehetett az oka, hogy utóbbi településen érthetetlen okokból nehézkes a házasságkötés. Mozináciból a ruszkik is jól el voltak eresztve - ennyit a mûvészettörténetrõl, vessünk tekintetünket a szép jelenre.
Mit lehet Las Vegasban csinálni? Lerészegedni? Az lerágott csont. Veszíteni? Nem, veszíteni speciel (és vélhetõen egyedülvalóan) nem lehet. Vegasban nyerni lehet. Meg házasodni gyorsan, nehogy már az veszteség legyen. Ashton Kutcher színész és Cameron Diaz színésznõ számára mindebbõl egy nem súrlódásoktól mentes vagyonmegosztás, majd életfolyt következik. A nézõknek meg igyekvõn összeszedett, zömükben alpári poénok - szerintem mindenki jól járt, és a nácik is szorulnak vissza.
- ts -
Forgalmazza az InterCom
** és fél
