Rengeteg szintetizátor - Jamie Lidell új lemeze

  • Velkei Zoltán
  • 2013. április 18.

Zene

Karrierje során Jamie Lidell jóformán minden volt már: kísérletezett a Warp kiadó absztrakt elektronikai örökségével (Muddlin Gear), belebújt egy kedves garázs-soul hobbiénekes bőrébe (Multiply), később pedig egyaránt volt popsztár (Jim) és igazi hősszerelmes (Compass). Ha ötödik lemezének hallgatása során is a karaktert akarjuk keresni, akkor vélhetően helyes azt feltételeznünk, hogy Lidell ezúttal "csupán" önmaga akar lenni, még ha ez pont annyira kiábrándító is - nézzünk a borítóra! -, mint amennyire izgalmas.


A számok reflektálnak az elmúlt szűk másfél évtizedre, és igyekeznek elmozdulni új irányokba is. Kevésbé dominánsak a hangszeres elképzelések, inkább az elektronika hangsúlyos. Rengeteg a szintetizátor; bátran használja például a modern basszusvezérelt megoldásokra épülő What A Shame-ben vagy a 80-as évek diszkófunkját és Prince-t követő You Nakedben. Vannak azonban a korszakra sokkal direktebb módon utaló számok is: a Big Love és a Do Yourself A Favor kis túlzással electrofunk (utóbbiban némi Chromeo-hatással), a visszafogott Don't You Love Me pedig olyan, mint egy chicagói protohouse Theo Parrish vagy Rick Wilhite korai jegyzetfüzetéből. Ezért aztán tán épp maga Lidell vész el a lemezről, amely így egyáltalán nem róla szól (vagy talán pontosan azért szól róla, mert ki akart próbálni olyan dolgokat, amiket korábban még nem csinált?). Üresjáratoktól sajnos nem mentes ez a munka, de a zseniális dalszövegek nemcsak megmentik, hanem pár szám átugrásával egyenesen hallgathatóvá alakítják a gyűjteményt.

Jamie Lidell: Jamie Lidell; Warp/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.