Koncert

The Men

  • - kovacsm -
  • 2013. április 20.

Zene

Az Akvárium kisterme pont úgy szólt, mint egy akvárium: a zenészek izzadtan, lihegve hadonásztak gitárjaikkal a színpadon, hangjuk azonban tompa volt és távoli. A The Men két hét alatt végigszaladt Európán, és örömteli meglepetésként útba ejtette kis hazánkat is. Úgy százan figyeltük a híresen intenzív színpadi produkciót, de mintha üvegfal előtt álltunk volna. Egy rövid időre el is gondolkoztam azon, hogy a hangzásnak ez a rideg, ipari tónusa vajon zavarja-e a műélvezetet, vagy inkább új réteggel gazdagítja. Tökéletesen értelmetlen - és sajnos cseppet sem szokatlan - okoskodás volt ez egy kiöregedett, koncentrációzavaros indie-rockertől. Azt akarom csak kihozni belőle, hogy a The Men néhány évvel ezelőtti felbukkanásakor valamiért nagyon betalált még a szépkorúaknál is. Az önfeledten kavargó, szilaj gitárzene az internet előtti, jó értelemben vett indie rock legnagyobb hőseit idézte, és nem is akart többnek látszani örömteli csörömpölésnél. Csak egy garázsbanda Garázsiából. Hey ho let's go, aztán cső. Ám a sok dicséret hatására a brooklyni brigád kezdte elhinni magáról, hogy tényleg többet tud, mint amennyit mutat. Öttagúra bővült a felállás, színesebb lett a hangszerelés, bejött a zongora, a szájharmonika, az énekben erősödtek a dylanes felhangok.

Élőben jobban működik ez a váltás, mint a stúdióban. A kis színpadon összezsúfolt társaság sok végtagú lényként lüktetett, a gitárok sípolva feleseltek egymással, és a zongora őrült bugija nem finomított a ricsajon, hanem fokozta. Hihetetlenül lendületesek voltak, és mivel a program az új lemezről is a kalapálós számokra koncentrált, abszolút hengereltek. Nem igazolódott be az aggodalom, hogy a sokadik Allman fivérek-reinkarnációként szakállas hippirockkal andalítanak majd. Sokkal inkább olyanok voltak, mint egy szabadidős Moving Targets-emlékzenekar. Kedvesen kispályás, öncélú, ellenállhatatlan. És még szarul is szólt.

Akvárium, március 25.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.