Az Akvárium kisterme pont úgy szólt, mint egy akvárium: a zenészek izzadtan, lihegve hadonásztak gitárjaikkal a színpadon, hangjuk azonban tompa volt és távoli. A The Men két hét alatt végigszaladt Európán, és örömteli meglepetésként útba ejtette kis hazánkat is. Úgy százan figyeltük a híresen intenzív színpadi produkciót, de mintha üvegfal előtt álltunk volna. Egy rövid időre el is gondolkoztam azon, hogy a hangzásnak ez a rideg, ipari tónusa vajon zavarja-e a műélvezetet, vagy inkább új réteggel gazdagítja. Tökéletesen értelmetlen - és sajnos cseppet sem szokatlan - okoskodás volt ez egy kiöregedett, koncentrációzavaros indie-rockertől. Azt akarom csak kihozni belőle, hogy a The Men néhány évvel ezelőtti felbukkanásakor valamiért nagyon betalált még a szépkorúaknál is. Az önfeledten kavargó, szilaj gitárzene az internet előtti, jó értelemben vett indie rock legnagyobb hőseit idézte, és nem is akart többnek látszani örömteli csörömpölésnél. Csak egy garázsbanda Garázsiából. Hey ho let's go, aztán cső. Ám a sok dicséret hatására a brooklyni brigád kezdte elhinni magáról, hogy tényleg többet tud, mint amennyit mutat. Öttagúra bővült a felállás, színesebb lett a hangszerelés, bejött a zongora, a szájharmonika, az énekben erősödtek a dylanes felhangok.
Élőben jobban működik ez a váltás, mint a stúdióban. A kis színpadon összezsúfolt társaság sok végtagú lényként lüktetett, a gitárok sípolva feleseltek egymással, és a zongora őrült bugija nem finomított a ricsajon, hanem fokozta. Hihetetlenül lendületesek voltak, és mivel a program az új lemezről is a kalapálós számokra koncentrált, abszolút hengereltek. Nem igazolódott be az aggodalom, hogy a sokadik Allman fivérek-reinkarnációként szakállas hippirockkal andalítanak majd. Sokkal inkább olyanok voltak, mint egy szabadidős Moving Targets-emlékzenekar. Kedvesen kispályás, öncélú, ellenállhatatlan. És még szarul is szólt.
Akvárium, március 25.
