„Jó arc vagyok”

Baksa-Soós Attila zenész, író

Íróként több műfajban is kipróbálta már magát, és két nagyon különböző zenekarban is énekel. A megfigyelői pozícióról, a tervszerűség hiányáról és az összművészeti alkotások szépségéről is beszélgettünk a Rühös Foxi és a Wake Up 1230 frontemberével, akit az arizonai sivatag közepén értünk utol telefonon.

Magyar Narancs: Mit csinálsz az Egyesült Államokban?

Baksa-Soós Attila: Leginkább nyaralok. Baromira szükségem volt már a távlatokra. Hogy nézhessek a messzeségbe, ahol nincsenek óriásplakátok, ahol nem ijesztgetnek mindenféle szörnyű hírekkel, és csak cserjéket, bokrokat látok. Az előbb, mondjuk, láttam egy szarvast, meg egy gyalogkakukkot is.

MN: Még a Miki357-tel közös kötetetek, a Tempó (2018) kapcsán olvastam rólad egy könyvajánlóban, hogy te vagy az az ember, aki mindenkit ismer, és akit mindenki ismer a hazai underground körökben, de a legtöbben nem tudják felidézni, hogy mikor találkoztak veled először. Te emlékszel, hogy hogyan csöppentél a közegbe?

BSA: Azt hittem, azt fogod kérdezni, mikor találkoztam magammal először. Egyébként erre teljesen tisztán emlékszem: háromévesen, és rögtön rájöttem: jó arc vagyok. Valójában gyerekkorom óta vagyok a közeg része. Sokáig Németországban éltem, de ez nem jelentette azt, hogy megszakadt volna a kapcsolatom Magyarországgal. Sokat lógtam itthon, a legtöbb barátom magyar volt. Sőt kizárólag Magyarországon voltak barátaim.

MN: A zenei pályád viszont akkor indult be igazán, amikor 2000-ben hazaköltöztél.

BSA: Igen, bár hozzáteszem, hogy klasszikus zenei vonalon nevelkedtem. Ének-zenei általános iskolába jártam, aztán felvettek a konziba, ahová nem mentem el végül. Ezután költöztem ki Németországba, és amikor hazajöttem, akkor kezdődött el ez az egész zenei őrület. Ha megpróbálom felidézni, azt hiszem a Fészek Klub volt az első olyan kulcsfontosságú létesítmény az életemben, ahol összefonódtak a barátságok és a zenei kapcsolatok. Nettó nyolc-tíz hónapot eltöltöttem ott az életemből, és ezt nem is adnám oda semmiért.

MN: A Tempóban zenészportrékhoz írtál verseket, míg a korábban megjelent kétrészes Rocklitera (2011, 2012) esetében magyar zenekarokról írtál novellákat. Ha benne is vagy a történések közepében, alapvetően megfigyelő típus vagy?

BSA: Valóban nagy megfigyelő vagyok, és jól is esik ez a pozíció. Imádok emberek között lógni és dumálni, de azt a helyzetet is nagyon szeretem, amikor leülök a szoba közepére – de szigorúan a közepére – egy házibuliban, és onnan figyelem, hogy mi történik.