Zene

Az évad negyedik fővárosi Molnár-premierje, egy enyhe és gyors lefolyású bulvárszenzáció záróaktusa vagy épp a zenés bohózat közkedvelt, ám kutya nehéz műfaját képviselő új produkció, az Operettszínház első idei nevezése és a két Nagymező utcai játszóhely együttműködésének többedik gyümölcse - a kritikus kedvére választhat a változatos értelmezési keretek közül, ha Molnár Ferenc 1902-es "tolvajkomédiájának" Thália-béli bemutatóját készül megvizsgálni. Az eltérő közelítések értelemszerűen más-más gondolatmenetet sugallnak, hiszen éppúgy rácsodálkozhatunk a mondén klasszikus eltörölhetetlen népszerűségére és a darabjainak nekiveselkedő rendezők különféle irányú és nívójú kísérleteire, aminthogy nyugtázhatjuk a Bajor Imre kiesése által veszélybe került előadás zavartalan, sőt zajos közönségsikert arató premierjét is.

Annál a krumplis mottónál alkalmasabbat nem is találhatott volna a fiatal indiai-amerikai írónő, mint amit Hawthorne regényéből vett át kiváló novelláskötetéhez: "Az ember fejlődésének sem használ jobban, mint a krumpliénak, ha mindig újra meg újra ugyanabba a kiélt földbe plántálják nemzedékről nemzedékre. Az én gyermekeim másutt születtek, és amennyire sorsukat módomban lesz irányítani, gyökereiket nem a régi földbe fogják ereszteni." Az idézet szemléletesen foglalja össze a nyugat-bengáli származású, Londonban született, de az USA-ban felnőtt Lahiri új könyvének témáját, azt a fájdalmakkal teli, mégis a személyiséget gazdagító létmódot, amit az egyszerre két kultúrához tartozás okoz.

Tandori Dezső prózájáról sok jót, de még több rosszat elmondtak már - voltaképp közhelyes dolog ezzel kezdeni egy recenziót, és hasonlóképp közhelyes azt is felidézni, hogy a szerző rendre reagál kritikusainak véleményére. És sorolhatnánk még hosszan a további bevett fordulatokat: "önkontrollt nem ismerő zseni", "grafomán", "olvashatatlan próza" és így tovább. Azonban az új TD-regényben épp ezek a szólamok "torlódnak meg": Tandori relativizálja és dekonstruálja, de-/reaktiválja ezeket - konkrétan önnön értelmetlenségükre vagy épp e megközelítésmódok használhatatlanságára, semmiképp sem célravezető mivoltára mutat rá.

Allan Siegel és Várnagy Tibor, a Liget Galéria vezetője a Hunyadi téri piacon szokott találkozni. A Hunyadi téri az utolsó szabadtéri őstermelői piac a belvárosban, de már nem sokáig, mert a VI. kerületi önkormányzat fel akarja újítani a csarnokot, hogy bevásárlóközpontot alakítson ki benne, amely nem működhet mélygarázs nélkül. Ehhez viszont ki kell vágni a fákat, és be kell zárni az őstermelői piacot, mert a kofák nem elég szépek.

Nyilván igazságtalan avval kezdeni, hogy Kardos doktor visszatért, de van abban valami megrázó, ha azt látjuk, hogy egy első filmes rendező a Miniszter félrelép párosával (a másik fél Dobó Kata) vág neki filmnoirnak ígért kamaradrámájának - ez vagy félelmetes pimaszság, vagy eleve feltett kéz. Jaj, vajon melyik? Talán segít kicsit a döntésben, ha felvázoljuk a finálét: hárman az asztal alatt fogják egymás tökire (elnézést a művésznőtől) a stukkert.

című darabja a színdarabság csimborasszója, a tökéletes opus, a gondos kotta, amit csak el kell muzsikálni, és nemcsak a siker, de a jóság is garantált. Ebben a darabban mindennek pontosan kijelölt helye van, meg van mondva, mikor kinek mit kell csinálni - és azt kell csinálni. Galambos Péter rendező nem bízott Molnár Ferencben, és nem bízott a színdarabban sem, ezért aztán valami lebegő keretjátékot bigygyeszt köré, ami pont arra jó, hogy agyoncsapja az elejét meg a végét.

Talán csak Etus sejtette, hogy eljön majd a nap, amikor egy buliban a virágmintás pongyola és a csokornyakkendővel bolondított könyökvédős zakó lesz a legmenőbb szerelés. De az már a mindentudó lakótelepi nagyi fejében sem fordulhatott meg, hogy bő tíz évvel utolsó agyagküblije megformázása után huszonéves fiatalok teli torokból fogják üvölteni, hogy "Vágási Feri rules!".

Férfitestek a színpadon, idegen és ideges testek, magányos görög szobrok, önformájukkal kérkedő groteszk alakok, szép erőművészek, intelligens akrobaták. It's a Man's World - így szól a sláger a kemény technopulzálások között, és ezt hallva itt valóban elszorulhat a nézői szív.

Miután megjelent a Péterfy Bori & Love Band markáns, erős bemutatkozó lemeze 2007 októberében, a zenekar viszonylag hamar eljutott a klubokban telt házak előtt, a fesztiválokon pedig egyre jobb és jobb időpontokban koncertező csapatok szintjére. Ami nyilván az egyszerű, azonnal fülbemászó daloknak volt köszönhető, és persze a masszív színésznői képességeit énekesként is hasznosító Péterfy Bori karizmájának.

Vagy harminc éve megszokott, hogy a magyar színművész, ha lehetőséget kap, dalra gyújt, stúdióba vonul, és kiad egy lemezt. Tulajdonképpen mindegy, mit énekel, az is, hogy milyen színvonalon, az albumot a "színészi munkásság" részeként könyveli el a közönség. Péterfy Borival fordított a helyzet: aranylemezes popsztár, miközben a Nemzeti Színház művésze. És talán csak a moziból nem annyira ismerős.

Ha hihetünk a számsorok erejében, a magyar rendezői középgeneráció e kétségkívül markáns figurájának következő filmmunkájára még épp két évet kell várnunk... Mondhatjuk ezt fenyegetőbben is: akármi álljon a maja (vagy másmilyen) naptárban, 2012 egy új Janisch-trilógia startjának az éve lesz, nem másé. Nos, aki jelen ismeretei szerint mégis inkább a világvégét választaná a jelzett időpontban, annak készült ez az összeállítás. (A nevezetes számot egyszerűen kiszámoltuk: a direktor eddig három filmmel jelentkezett, 1991-ben, 1997-ben és 2004-ben.) És persze még azoknak is, akiknek nem feltétlenül (vagy mindig) egyéjszakás (páros, pizzarendelős) kaland a dévédézés. Akik nyilván egy törpe minoritás, jobb esetben egy bennünk is szunnyadozó kisebbség. Magyarán e kiadvány nem annyira a kölcsönzőknek, mint inkább a vásárlóknak (régies szóval: gyűjtőknek) készült. Egy szebb világban a kölcsönző ez irányú (gyakorlatilag teljesen holt) funkcióját betöltenék (legalább a közszolgálati) tévécsatornák.

Aligha volt bolygónknak olyan 14 év feletti lakója, akit (szinte napra pontosan) két éve ne sokkolt volna a hír, mely szerint Heath Ledger filmszínészt "helyi idő szerint 15:26-kor holtan találta házvezetőnője New York-i apartmanjában". A rákövetkező hetekben egymást érték az ellentmondásosnál ellentmondásosabb hírek Ledger állítólagos drogfüggőségéről, alvászavaráról, nőügyeiről és depressziójáról. E zűrzavarban próbál valamelyest rendet tenni és a miértekre választ adni Janet Fife-Yeomans, a sydneyi Daily Telegraph oknyomozó újságírója. Egyúttal megkísérli bemutatni a "fantasztikusan sokoldalú színészt, aki bármikor bármit el tud játszani", és az embert, akit "minden férfi bálványoz, és minden lány ágyba akar vinni".

A ma született mozista is pedzi, kiféle-miféle alak ez a Gilliam. A kortársi mozi kimagaslóan peches figurája, természetesen. Ha Münchausen báró és a produceri vágóolló afférjáról, a Don Quijote eltüsszentett produkciójáról vagy a Grimm és a Weinstein testvérek egymásnak feszüléséről nem is hallott, az biztosan a fülébe jutott, hogy Heath Ledger épp e legújabb Gilliam-film forgatása közben lelte halálát. Az Amerikai éjszakában már Truffaut is megmutatta, mi a teendő hasonló vészhelyzetben, de a valóból vett példákért sem kell messze menni:

"Olvastuk a könyvklubunkban azt a kötetét a szent nőiségről és az egyházról. Milyen jó kis botrányt okozott! Szereti kiugrasztani a nyulat a bokorból?" - kérdezi Az elveszett jelkép első oldalain Jelentéktelen Szereplő Robert Langdontól, a szerző vágyképalteregójától. "Nem a botrány kedvéért írtam" - feleli tehát lényegében Dan Brown a Da Vinci-kódról. Hogy biztosra menjen, az eső után még köpönyeget is öltött: az új regény legelső lapján ezúttal figyelmeztetést helyezett el, mely szerint a mű minden szava és szereplője csak a képzelet műve. (Más kérdés, hogy három oldallal beljebb már Tények címszó alatt sulykolja, hogy a regényben elhangzó-felbukkanó minden állítás és szervezet úgy igaz és igazi, ahogy van.) Botrányra viszont nem az elővigyázatosság, hanem a korábbinál jóval kevésbé kedélyborzoló téma miatt nem kell most számítani.