Magyar Narancs: Ugye, a decemberben bemutatott Poligamy az első úgynevezett közönségfilm, amiben szerepelsz?
Péterfy Bori: Tulajdonképpen igen, de ennél sokkal érdekesebb, hogy nemcsak a Poligamy rendezőjének, Orosz Dénesnek, de Nagypál Orsolyának is, aki a Paktum című rövidfilmjébe kért fel egy szerepre, ugyanaz jutott az eszébe rólam. Ott egy tanárnőt játszom, aki zsarolási ügybe keveredik, és emiatt éjszakánként rúdtánccal egészíti ki a jövedelmét. A Poligamyban egy pszichológust, aki a főszereplőnek szintén rúdtáncosként jelenik meg.
MN: Véletlen egybeesés?
PB: Az, de elég vicces. Gondolom, azért esett rám a választás, mert tudták, hogy korábban versenyszerűen sportoltam, így rendelkezem olyan fizikai adottságokkal, melyek nélkülözhetetlenek a szerep megformálásához. De forgatás előtt azért elmentem egy rúdtánctanfolyamra, ami fantasztikus volt. Teljesen új világ nyílt meg a számomra, amiről sajnos lekéstem. Utólag bánom, hogy nem ezt a pályát választottam.
MN: Viszont úgy tűnik, nem bánod annyira, hogy nem vagy "filmsztár".
PB: Dehogynem! Imádok filmezni, nyáron rengeteg vizsgafilmben játszottam, elkészült A Nibelung-lakópark filmváltozata is. Viszont nem vagyok az a castingra járó típus, nem is lenne időm ebben pörögni. Ha hívnak, örömmel vállalok bármilyen felkérést.
MN: De közben sokan azt sem tudják, hogy színésznő vagy. Például, ha megnézem a kollégáid honlapját, kivétel nélkül "magukat ajánlják". Viszont a peterfybori.hu-n a "szólókarrieredről" szó sincs, kizárólag a Péterfy Bori és a Love Bandről. Tulajdonképpen egy zenekari blog, hírekkel.
PB: Nekem is volt ilyen honlapom, de nem tudtam vele foglalkozni, nem frissült folyamatosan, és így zsákutcának bizonyult. És mivel mostanában az éneklés, a Love Band a legfontosabb, jó megoldásnak tartom ezt. Később persze szeretnék egy "színészhonlapot", de ez most nem annyira aktuális.
MN: Az új lemez mindent háttérbe szorít?
PB: Most igen.
MN: Az "elvárások" miatt?
PB: Amíg készült, az volt a lényeg, hogy a szabadságunk megmaradjon. A ránk nehezedő súlyt, hogy "Úristen, mi lesz, ha ez a lemez nem lesz annyira sikeres, mint az első?", megpróbáltuk teljesen kizárni. Igyekeztünk csak az új számokra koncentrálni. Nekem az volt a legfontosabb, hogy szövegíróként is részt vettem a munkában.
MN: Miért fontos ez? Egy csomó énekesnő, például Koncz Zsuzsa vagy Katona Klári, soha nem írt szöveget.
PB: Volt egy külső nyomás. Egyre többen jöttek, hogy én írom-e a szövegeket, ha meg tudták, hogy nem én írom, akkor azt kérdezték, hogy miért nem írok én is. Egy idő után idegesíteni kezdett, hogy evvel cseszegetnek.
MN: Mégis, ki cseszegetett?
PB: Mindenki! Az összes interjúban megkérdezték, az ismerőseimtől is csak ezt hallottam. Ráadásul nem is azért, mert rosszak lennének azok a szövegek, amiket énekelek.
MN: Talán azt hitték, te írtad, és amikor kiderült, hogy nem, ez csalódást okozott.
PB: Lehet. Az első lemezen összedolgoztam a szövegírókkal, megpróbáltam elmondani, milyen "történetet" szeretnék, és ez működött. De például Tariska Szabolcs, akivel ezer éve ismerjük egymást, mert az Amorf Ördögöket együtt csináltuk, "egyeztetés nélkül" is pontosan tudta, mit szeretnék. A második lemeznél viszont már nem működött ennyire olajozottan a dolog, én is finnyásabb lettem. Valószínűleg nem csak az állandó "kérdezősködés", ez is közrejátszott abban, hogy megpróbálkoztam a szövegírással. A szövegeim egyébként úgy születtek, hogy Ambrus (Tövisházi Ambrus, Péterfy Bori zeneszerzője, korábban szintén Amorf Ördögök - a szerk.) komplett számokat küldött át, és azokkal kezdtem dolgozni. Tanulságos volt, hogy ha rögtön beugrott valami, óriási élvezetet jelentett, mert teljesen új dimenziók nyíltak meg, napokig izgalomban tartott egy-egy sor. Viszont ha első hallgatásra nem jutott eszembe semmi, akkor később már csak szenvedtem tőle. Volt, hogy visszaküldtem: erre nem tudok szöveget írni.
MN: Ezek szerint a nyári "írj szöveget Péterfy Borinak!" pályázat nem csak reklámfogás volt?
PB: Jaj, dehogy! Teljesen komoly dolog. Az viszont valóban meglepetést okozott, hogy Hujber Szabolcs személyében rátaláltunk egy olyan emberre, akivel remekül lehet együtt dolgozni. Az a legviccesebb, hogy ő nem is akart jelentkezni, a csaja oltogotta, hogy próbálja meg. Végül öt szöveget írt a lemezre.
MN: Te négyet. Ami azt illeti, ezekről a szövegekről nekem a Trabant ugrott be.
PB: Nem véletlenül. Kamaszkoromban teljesen odavoltam a Trabantért, a Balatonért, a Bizottságért. Rongyosra hallgattam a másolt kazettáikat. Valószínű, hogy tudat alatt annyira belém ivódtak ezeknek a zenekaroknak a szövegei, annyira beépült a személyiségembe a hangulat, amit kifejeztek, hogy attól ma sem tudok megszabadulni. De nem is akarok.
MN: És a rád aggatott "alternatív popdíva" kifejezéstől?
PB: Nyilván egy csomó olyan zene van, pláne Magyarországon, amihez képest a miénk "alternatív", viszont ami a népszerűségünket, "rádióbarátságunkat" illeti, az valóban messze van ettől. Nem érdekel különösebben, hogy milyen skatulyát találnak ki nekem, egyszerűen tudomásul veszem, hogy a piac és a közönség egy része igényli ezeket a skatulyákat. Nem fogok tiltakozni, ha "underground" énekesnőnek neveznek. De akkor sem, ha "popsztárnak". Nem foglalkozom vele.
MN: Irigyeid azt mondogatják, hogy könnyű úgy befutni, ha a Petőfi rádió negyedóránként leadja valamelyik számodat. Tanúja voltam egy beszélgetésnek, amikor egy "underground körökben" ismert énekesnő mindenkitől azt kérdezte, kivel kell jóban lennie, hogy ő is annyit szerepelhessen, mint te. Szerinte csak ettől lettél sikeres.
PB: Először is úgy gondolom, irtó klassz dolog, hogy végre van egy olyan magyar, országos adó, ahol nem azokat a szokásos tucatdalokat lehet meghallgatni, amiket általában a kereskedelmi rádiókon. Különben pedig rajtam kívül még rengeteg magyar énekes és zenekar dalait játssza rendszeresen a Petőfi. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a sikerünkben nem számított a rádiós szereplés, de az nagyon kiborít, ha egy sikert a kapcsolatokkal, a befolyással magyaráznak. A Krétakörben (Péterfy Bori a társulat tagja volt - a szerk.) is annyira nyomasztó volt, hogy amikor hazajöttünk egy-egy külföldi turnéról, itthon hallgathattuk a sok hülyeséget. De tényleg, vajon kivel kell jóban lenni ahhoz, hogy egy társulat sorra nyerjen külföldi fesztiválokat? Szerintem ez az ismert magyar jóindulat is kellett ahhoz, hogy Süsü (Schilling Áprád - a szerk.) feloszlatta a társulatot. Az éneklésben éppen azt élveztem a legjobban, hogy ki tudom vonni magam ezekből a dolgokból, hogy valami teljesen mást csinálhatok, és teljesen szabadon, de úgy látszik, ezt is kezdi utolérni ez a "kinek a kicsodája?" típusú áskálódás. Azt megértem, ha valakinek nem tetszik a külsőm, a hangom, ha idegesíti Ambrus zenéje, szóval nincs ezzel semmi baj. De amikor csak az fáj, hogy sikereink vannak, nagyon ki tud borítani, bár azon már csak nevetni tudok, amikor halálkomoly arccal megkérdezik: "Ki nyomott be?", "Ki nyomott be ebbe a filmbe, ebbe a darabba?", "Ki nyomott be a rádióba?"
MN: Tövisházi Ambrusról ezt mondtad: "Elég régóta dolgozunk együtt, meg szeretjük egymást, úgyhogy ő nagyon jól látja, mi áll jól nekem. Ilyen szempontból a mesteremnek tekintem, instruál, és jó irányba befolyásol." Ez még áll?
PB: A legteljesebb mértékben. Ha nem keres meg több mint tíz évvel ezelőtt, hogy lépjek be az Amorf Ördögökbe, most biztosan nem az új lemezről beszélgetnénk. Zseniális zeneszerzőnek tartom, aki ráadásul azt is nagyon jól tudja, milyen számok valók nekem. Olyan, mint a jó rendező, aki tisztában van a színész képességeivel. De mivel a színész ezt még nem tudja, komoly viharok előzik meg a szerep megszületését. Nálunk ez a dalokkal van így. Faragjuk egymást rendesen, de nem baj, mert mindkettőnkből a maximumot hozza ki. Nem szólok bele a zeneszerzésbe, csupán abba, hogy mi az, ami tetszik, és mi az, ami nem. Ebből lesznek a viták, de így van jól.
MN: Az nem zavar, hogy közben ő egy csomó más zenei produkciót is létrehoz?
PB: Miért zavarna? Én is csomó más, nem zenei produkcióban veszek részt. Már az elején tisztáztuk, hogy szó sincs kizárólagosságról.
MN: Mennyire érzed magadénak a zenéjét?
PB: Valamiféle szimbiózis alakult ki Ambrus és köztem az évek alatt, és nagyon jó hatással vagyunk egymásra. Azt hiszem, ha nekem ír számot, feltétlenül szüksége van rám, mert különben nem tudna dolgozni. Pontosabban, ha nem én inspirálnám, akkor az már nem ugyanaz a szám lenne. Ezek után fel sem merül, hogy ne érezném magaménak ezt a zenét.
MN: És azt a képregényfigurát, ami mindkét lemezed borítóján szerepel?
PB: Persze, őt is. Nagy Fruzsina jelmeztervező barátnőm festette át a fotómat, mert lepisilte a teknőse, és foltos lett. Így született a figura. Az első lemezen könnycsepp volt az arcán, mert ezt a szegény lányt mindenki bántja, a mostanin viszont bukósisak is van rajta. Tudatosabbá vált, függetlenebbé. Ez a zenében és a szövegben is kifejezésre jut: az új lemeznek keményebb a hangzása, a szövegek hőse pedig egy határozottabb lány. És különben is imádom a motorokat.
MN: Ez is csak egy szerep?
PB: Az, persze. Láttad a lemezhez készült spotot?
MN: Igen.
PB: Akkor láthattad, hogy legfeljebb vetített háttér előtt vagyok nagy motoros. Igazából nem tudok motorozni. Sőt utasként sem ülnék fel a motorra, annyira félek a sebességtől. De közben mégis erről álmodozom, sőt "képregényfiguraként" megvalósíthatom. Szóval szerepet játszom énekesnőként, de úgy, hogy közben mégis saját magamat alakítom. Egyébként éppen ezért lehetek leginkább hálás a sorsnak, hogy megmaradhattam álmodozó gyermeknek.
MN: Nem titok, hogy túl vagy a negyvenen.
PB: A színházban nincs olyan, hogy öreg színész. Pontosabban van, de ez nem a kortól függ: fiatalon is bele lehet fásulni az egészbe, rutinból dolgozni, túlélni, menekülni, megöregedni. Ha például együtt próbálok Sinkó Lászlóval, Hollósi Frigyessel, nem érzékelem a korukat. Olyanok, mint a gyerekek, legalábbis ami az önfeledt játékot illeti. Vagy ott van Gyabi (Gyabronka József - a szerk.), akivel a Bűvös vadász című dalomra készült klipben végigtáncoljuk és -bohóckodjuk fél Budapestet. Olyanok vagyunk a fásult városlakók között, mint a rosszalkodó gyerekek.
MN: De ha például Hollósi Frigyes kiáll a Volt Fesztiválon a színpadra, a tizen-huszonévesekből álló közönség maximum a tiszteletre méltó, nagyszerű színészt látja benne, de nem tud vele azonosulni. Benned viszont nem a negyvenéves énekesnőt látják, aki jó számokat énekel, hanem egy csajt a klubból.
PB: Lehet, hogy így van, de én erre egyáltalán nem készültem. Nem csináltam meg magam, és mások sem csináltak meg. Nincs titok. Közben persze folyamatosan azt látom, hogy a nőkbe belesulykolják ezt az öregedésparát, hogy ha nem plasztikáztatod magad negyven fölött, akkor értéktelen vagy és így tovább. Ha valamelyik "jóakaróm" az életkorommal szembesít, mindig megijedek, bár igyekszem nem foglalkozni vele.
MN: Viszont a Nemzeti Színház színművészeként nem kell foglalkoznod ezzel. Ott mennyire tolerálják a szólókarrieredet?
PB: Azzal a feltétellel szerződtem oda, hogy közben csinálhatom a saját dolgaimat. Úgyhogy emiatt nincsenek konfliktusok.
MN: Azért sem, amit az előbb mondtál, hogy az új lemez a legfontosabb? Ráadásul nem éneklő színész vagy, hanem magyar popsztár, aki "mellesleg" a Nemzetiben játszik.
PB: Valóban úgy tűnhet, hogy én most énekesnő vagyok, aki még a Nemzetiben is vendégeskedik. Három darabban szerepelek, az előadásokon a maximumot igyekszem kihozni magamból, és ugyanez áll a próbákra is. Bár az is igaz, hogy nem fogok kikészülni, ha nem látom a nevemet egy új darab szereplői között.
(A Péterfy Bori & Love Band második lemezéről kritikánkat lásd a Visszhang rovatban!)
