Zene

Egy korai és hozzá merőben atipikus Bergman-film, amely mondhatni zene nélküli operettnek készült - ez Stephen Sondheim 1973-as, pár éve újra világszerte hódító musicalének alapja, s a (pre)bergmani ősminta különleges természete a zenés színpadi átdolgozáson is jócskán megérződik.

Kétszáz éve, 1811. október 22-én született Liszt Ferenc. A nemrég zárult bicentenáriumi fesztivál művészeti vezetőjével beszélgettünk róla - valamint Bartókról.

Újra együtt a Stone Roses Az 1983-96 között mindössze két albumot - köztük a klasszikusnak számító 1989-es debütáló korongot - produkáló Stone Roses jövő nyáron újra színpadra lép, s remélhetőleg egy új albumot is elkészít addigra. A világ körüli turné manchesteri startjának első két estjére 14 perc alatt elkeltek a jegyek a neten. Díj: Praemium Imperiale Bill Viola amerikai festőművész, Anish Kapoor indiai-brit szobrász, Ricardo Legorreta mexikói építész, Seiji Ozawa japán karmester és Judi Dench angol színésznő vehette át Tokióban az idei Praemium Imperiale-díjat.

koncert - GUANO APES

Cimbalomtrió címen is futott ez az izgalmasan szép zenei esemény, bár a darabok többségét váltakozó felállásban, duóban adta elő a három kiváló cimbalomművész. Balogh Kálmánt főként a világzene elmosódó szélű területéről ismerhettük eddig, Farkas Rózsa leginkább a komolyzenei koncerttermekben otthonos, Lukács Miklósról pedig egy sor dzsesszegyüttes jut az eszünkbe, amelyekben fellépett és fellép, kezdve mindjárt a saját nevén futó nagyszerű kvintettel.

Nagyon jó hírekkel kezdünk: Jordana Bevan (15) ismét szingli, mivel Mark Pritchard (15) megcsalta Aby Smutsszal (15) az iskoladiszkóban. Soha vissza nem térő alkalom Oliver Tate (15) számára, hogy világfájdalmát és szobafilozófusi hajlamait félretéve helyzetbe hozza magát, s a dagadt Zoe Preece (15) vegzálásával imponáljon Jordanának.

A nyár meglepetése számomra a Guano Apes koncertje volt a Hegyalja Fesztiválon. Hogy a tíz éve még Európa-szerte jócskán felkapott német feel-good rockzenekar az átlagosnál sokszínűbb és energikusabb, hol karcos, hol viszont egészen lágy női énekkel beburkolt slágerekkel pakolta tele (korai) lemezeit, az nem volt épp újdonság, de hogy élőben olyan hihetetlen energia sugárzik belőlük ma is, hogy az ember fültől fülig mosollyal ugrálja végig az egész koncertet - ezért a felfedezésért már megérte Tokajig menni.

Az már nagyjából biztosra vehető, hogy a leedsi Mekons soha nem fog még egy olyan dalt írni, mint a 78-as keltezésű, a sosem volt barátnőt dühödten vádló, minden ízében perfekt Where Were You - ám ezt alighanem már nem is várja el tőle senki. A Gang of Fourral egy színtérről származó banda hamisítatlanul primkó és vadul balos punkkal indult a műfaj nulladik órájában, hogy aztán némely tüntetően amatőr és lo-fista kísérlet után afféle kocsmacountry-zenekarként találja föl magát az alt-country egyik ősforrásaként is tisztelt Fear & Whiskey című 85-ös albumon.

című darabját Rideg Zsófia új, modernizált, leginkább a köznyelv felé hajló fordításában mutatta be a debreceni Csokonai Színház Silviu Purcarete rendezésében. Helmut Stürmer impresszív, nagyszabású díszlete egy épp tatarozás előtt-alatt álló kávéházat idéz: itt ütközik egymásba a két szerelmes ifjú, a két zsarnok apa, a két szerelmes lány, miközben Olt Tamás szolgálója puha, vontatott léptekkel, szenvtelen arccal pincérként szervírozza a különféle kellékeket.

A Café Budapestre átkeresztelt 'szi Fesztivál programjai közt találta meg ezt az előadást az a körülbelül 25 néző, aki megjelent szombat este a Thália Színházban. Megpróbálom elmondani, miről szólt.

Az izlandi Sólstafir és az Egyesült Államokból származó Wolves In The Throne Room a poszt black metal élcsapatai. E stílus zenekarai a 90-es évek skandináv alapvetéseinek (Burzum, Mayhem, Darkthrone, Emperor, korai Ulver) szellemiségét vitték tovább, mellőzve a szélsőséges antikeresztény megnyilvánulásokat, és erősen támaszkodva a posztrock/metál olyan jeleseire, mint például a Neurosis.

Ha van a magyar popzenében hiánycikk (naná, hogy van, de mennyi), akkor az az énekes-dalszerző, abból a fajtából, amelyik csendes, akusztikus gitár vagy zongora által kísért saját dalait adja elő keserédesen. Cseh Tamás végül is hasonló figura volt, még ha nem is írt szövegeket, azóta viszont lámpással kell keresni az utódokat - hátha a mostanság egyre jobban felfutó hálószobaszíntér kinevel egy-két méltó követőt.

Az M83-at vezető francia Anthony Gonzalez az elmúlt évtized egyik legtehetségesebb és legünnepeltebb giccskirálya.

Senesino, Siface, Caffarelli, Salimbeni, Pacchierotti - talányos egy névsor, s úgy lehet, csupán a Farinelli név hozzátoldása teszi mindenki számára egyértelművé, hogy nem a manierista festészet második vonalát vagy épp a Giro d'Italia legelső bajnokait emlegetjük, hanem az operatörténet és egyszersmind a szórakoztatóipar első nemzetközi sztárjait, a kasztrált énekeseket. A kasztráltakat, akik kegyetlen mesterséggel előállított hangfajukat félelmes tüdőkapacitással párosították, akik magaviseletükben a primadonnák elviselhetetlenségét a tenorok korlátoltságával ötvözték, s akik vagy két évszázadon át uralták az operaszínpadokat. Nekik állított hangzó emlékművet 2009-es lemezével, a Sacrificiummal a túlzás nélkül páratlan Cecilia Bartoli, akinek újabb budapesti koncertjére a kasztráltak előtt hódoló turné teremtett alkalmat.