színház - MONTAZSTROJ: GENERACIJA 91-95

  • - bbe -
  • 2011. október 20.

Zene

A Café Budapestre átkeresztelt 'szi Fesztivál programjai közt találta meg ezt az előadást az a körülbelül 25 néző, aki megjelent szombat este a Thália Színházban. Megpróbálom elmondani, miről szólt.
A Café Budapestre átkeresztelt 'szi Fesztivál programjai közt találta meg ezt az elõadást az a körülbelül 25 nézõ, aki megjelent szombat este a Thália Színházban. Megpróbálom elmondani, mirõl szólt. 12, 1990 és 1995 között született (horvát) fiatalember az elõadás elsõ órájában eljátszott egy fiktív harctéri jelenetet az 1991 és 1995 közötti jugoszláviai háború egyik al-háborújából, a horvát-bosnyákból. Két csapat állt szemben egymással: hatan egy horvát osztagot játszottak, hatan egy bosnyákot, avval, hogy a horvát osztag tagjai a darab (és az annak alapjául szolgáló, Hogy verjem az ezer dinárba c. regény, szerzõje Boris Dezulovic) szerint bosnyák, a bosnyák osztag tagjai pedig horvát uniformist viseltek. Magukról még csak-csak tudták, hogy kicsodák, de a másikról nem: és azt sem tudták, hogy a másik fél tudja-e, hogy õk kicsodák. Mind a két osztag nagyon félt a másiktól, és mind a kettõ megadta volna magát a másiknak, csak nem tudta, hogy csinálja. Vagy mégis inkább lelõni kéne õket? A másik valódi kilétének felismerése életrõl vagy halálról dönt: a logikai játék az identitásokkal kicsit a híres Tarantino-film, a Kutyaszorítóban dilemmáira emlékeztetett. Mondanom sem kell, a darabban is meghal a végén mindenki.

Az elõadás második órájában a 12 késõkamasz saját magát, illetve az elsõ részt játszó színészeket játszotta el a színpadon. Mintha valami elõadás utáni közönségtalálkozón lennénk: bemutatkoztak, és elmondták, hogy a születésük napján vagy akörül épp mi történt a jugoszláviai háborúk idején. Közben egymással is évõdtek, látszólag spontánul, valójában ez is a darab része volt. Végül ez a rész is az identitásról szólt: hogy melyik szerb, melyik szlovén származású közülük, melyik katolikus és melyik ateista, és ki mondja, hogy az. A nemi identitásról is: feszt buzizták egymást. Meg arról, hogy mi közük van a '91 és '95 közötti háborúkhoz: vajon abban a 12 fiatal színészben, akit az elõadás második felében ez a 12 fiú eljátszott, abban, ahogy egymással viselkednek és beszélnek, a nyelvben, a gesztusokban, a mûvészi tökélyre vitt káromkodásokban - vajon tovább él-e háború? Öröklõdik-e az egyik nemzedékrõl a következõre?

Bár az elsõ óra talán kissé túl volt húzva, nagyon okos, nagyon vad, nagyon merész - mert a bosnyák-horvát háborúról szõtt összes (horvát) nemzeti klisét nagy ívben megkerülõ -, nagyon mellbevágó, néha vicces elõadást látott ez a körülbelül 25 nézõ. A 12 fiú beleadott apait-anyait - õk amúgy amatõrként, civilként csöppentek bele a Zagrebacko Kazaliste Mladih eme projektjébe, és miután kiválasztották õket, a darabot a rendezõvel, Borut Separovictyal és a dramaturggal, Goran Ferceccel hosszú beszélgetéseken és táborozásokon dolgozták ki. Hogy ez a színház, ami így szólal meg errõl a háborúról, 25 embert érdekel ebben a városban, most sem hiszem el. Talán szólni kellett volna, hogy van. Nagyon szégyelltem magam, pedig nem nekem kéne.

*****

Neked ajánljuk