Az elõadás második órájában a 12 késõkamasz saját magát, illetve az elsõ részt játszó színészeket játszotta el a színpadon. Mintha valami elõadás utáni közönségtalálkozón lennénk: bemutatkoztak, és elmondták, hogy a születésük napján vagy akörül épp mi történt a jugoszláviai háborúk idején. Közben egymással is évõdtek, látszólag spontánul, valójában ez is a darab része volt. Végül ez a rész is az identitásról szólt: hogy melyik szerb, melyik szlovén származású közülük, melyik katolikus és melyik ateista, és ki mondja, hogy az. A nemi identitásról is: feszt buzizták egymást. Meg arról, hogy mi közük van a '91 és '95 közötti háborúkhoz: vajon abban a 12 fiatal színészben, akit az elõadás második felében ez a 12 fiú eljátszott, abban, ahogy egymással viselkednek és beszélnek, a nyelvben, a gesztusokban, a mûvészi tökélyre vitt káromkodásokban - vajon tovább él-e háború? Öröklõdik-e az egyik nemzedékrõl a következõre?
Bár az elsõ óra talán kissé túl volt húzva, nagyon okos, nagyon vad, nagyon merész - mert a bosnyák-horvát háborúról szõtt összes (horvát) nemzeti klisét nagy ívben megkerülõ -, nagyon mellbevágó, néha vicces elõadást látott ez a körülbelül 25 nézõ. A 12 fiú beleadott apait-anyait - õk amúgy amatõrként, civilként csöppentek bele a Zagrebacko Kazaliste Mladih eme projektjébe, és miután kiválasztották õket, a darabot a rendezõvel, Borut Separovictyal és a dramaturggal, Goran Ferceccel hosszú beszélgetéseken és táborozásokon dolgozták ki. Hogy ez a színház, ami így szólal meg errõl a háborúról, 25 embert érdekel ebben a városban, most sem hiszem el. Talán szólni kellett volna, hogy van. Nagyon szégyelltem magam, pedig nem nekem kéne.
*****
