Erényeiben és gyengéiben egyaránt, hiszen a már-már csehovi hangulatú vagy éppenséggel frivol pillanatok éppúgy a filmből eredeztethetők, akárcsak a musical magyarításának is címéül választott középlila motívum, a nyári éj, amely háromszor mosolyog: előbb a fiatalokra, majd a bolondokra, végül pedig a már mindent tudó öregekre. S Bergmanhoz mérhető a "művészmusical" műfaját több ízben és többszörösen megkísértő Sondheim ambíciója is, aki e művében a döntően valceralapú muzsikát hol az operai kidolgozás igényességével, hol a vígjátéki könnyedség elvárásával, hol meg a poétikus melankóliával vagy a rezignált fájdalom kidalolásával hangolta össze.
Amint az a fentiekből már nyilván sejthető, az Egy nyári éj mosolya nem tartozik sem a könnyen előadható, sem pedig a ricsajosan hálás musicalek sorába, így aztán különösen tiszteletreméltó a Centrál Színház vállalkozása, amely a nyári keszthelyi produkciót követően immár a Révay utcába is beköltöztette a mifelénk erősen mellőzött idős mester egyik fő művét. A vállalkozás mindazonáltal nem csupán tiszteletreméltó, de összességében még sikeres is: persze minden harsányságot mellőző módon, ahogyan az illik e sokszereplős s mégis kamaraszellemiségű musicalhez.
Az Egy nyári éj mosolya bő három esztendeje Londonban kelt új életre, onnan foglalta el a Broadwayt (ott immár Catherine Zeta-Jones és Angela Lansbury főszereplésével), s Pestre is e 2008-as londoni előadás replikája érkezett. Trevor Nunn eredeti rendezését nálunk Tom Littler állította színpadra, s ez a tény, valamint az angolszász musical-előadások rendezéseinek alkalmazott, sőt alárendelődő jellege lehetőséget kínál a kritikusi idegenkedés számára. Mégis kár lenne kisbaltával a kézben nekirontani Littler munkájának (bizonyítandó, hogy a kritikus nagy, erős és szép), mert a színre állítás korrektsége egészen példa- és stílszerű. A történethez ugyanis jól illik a szolid és praktikus, még a jelzésekkel és a szimbólumokkal is tüntetően takarékoskodó rendezés, koreográfia és látványvilág, s így a nézői figyelem mindenestül a párkapcsolati átrendeződések fanyar humorral és lírával kommentált játékára összpontosíthat.
A játék szereplői: egy örökszép, léhaságában is tiszta és tisztességes színésznő; egykori kedvese, aki vesztére egészen fiatal lányt vett feleségül; a 11 hónapnyi házasság után még mindig szűz leányasszonyka; a mostohamamájába szerelmes nagykamasz; a színésznő bámulni valóan ostoba hódolója és annak megkeseredett hitvese; valamint az isteni Desirée bakfislánya és az elegáns kurtizánból bölcs dámává öregedett nagyanya. 'k, továbbá a személyzet és a jelenet- és hangulatváltásokban segédkező, konkrét szerep nélküli, ellenben operailag képzett énekesek fegyelmezett csapatmunkával teremtik meg a feszességből olykor engedő, ám egészében kellemesen pergő előadást. Ennek dísze nyilvánvalóan Törőcsik Mari a már mindent tudó s a jelen stílustalansága felett bosszankodó Armfeldt grófnő szerepében. Színpadi okosságával és huncut bájával iskolát ad méltóságból és könynyedségből, s a régi liezonok meg az elegáns élet tovatűntét felpanaszoló dalát a közönséggel - szerepben és szerepen kívül egyaránt - összemosolyogva teljesíti. (Akit e szám másik irányú, énekesi poentírozása érdekelne, hát keressen rá a Youtube-on a veterán mezzoszoprán, Regina Resnik előadására.) Eleganciában és nőiességben Törőcsikkel egyenrangúnak mutatkozik Nagy-Kálózy Eszter ünnepelt színésznője: a színház amorális közegében pácolt, sokfelé forgott és sokszor csalódott, szavakész és vonzó aszszony. Nagy kár, hogy a szerep vokális csúcspontját, Sondheim talán legnagyobb slágerét (Send in the Clowns, itt Bohócok, hé!) Nagy-Kálózy képtelen érdemben elénekelni, s így az alak líraian fájdalmas elemelkedését inkább csak hozzáképzelhetjük az előadáshoz.
A színésznő régi-új kedvesét, a szűzlány-feleség oldalán gyötrődő Fredrik Egermant a színpadon rég látott Gergely Róbert játssza: komoly férfiúi öniróniát kifejtve, kellemes énekhangon, s némiképp Huszti Péter játékmodorát idézve. Fiának szerepében Szemenyei János nyújt egészen remek, színészi jelenlétében és szólamformálásában egyaránt mintaszerű alakítást: szólószámának (Később) hisztérikus tenormagasságba szaladó frázisa a hang tökéletes kontrolljának, a vokális jellemformálásnak és a poénteremtésnek egyként szép pillanata. Hasonlóan jól uralt hanggal kelt tetszést Egyházi Géza dragonyos tiszti fellépése is, ám nála a hang és a játék a düllesztő korlátoltság, a férfiúi érzéketlenség megidézésére szolgál. Sokat szenvedett nejét a fanyarságból ezúttal is perfekt Kovács Patrícia teremti élővé és egyszersmind ismerőssé - a szalonvígjátékok világából.
Fábri Péter magyarítása a rendezéshez hasonlóan korrekt, s rendszerint a legkézenfekvőbb megoldásokat foglalja verssorokba. Így azonban sajnos sok helyütt elvesznek vagy legalábbis észrevétlenné válnak a stílusárnyalatok, valamint a szövegíróként is kiváló Sondheim szellemességei. A takarékos megoldás itt bizony csalódást kelt, elvégre az attikai sót még nem érinti a chipsadó.
Centrál Színház, október 15.
