Hegyekbe hordott, fenséges szignálokat harsogó szintetizátorokból, finom elektronikus alapokból, szétterített, simogató gitárzúgatásból és csendes elvágyódásból (a tinédzserkorba, a nyolcvanas évekbe vagy éppen egy másik galaxisba, ki tudja) épít impozáns és súlytalan hangkatedrálisokat, érintve a shoegaze-t, a szintipopot, a progrockot, az ambientet és a dreampopot, de úgy, hogy közben mindvégig megmarad a produkció sajátos, összetéveszthetetlen karaktere. És igen, az M83 eszköztárából nem marad ki a lézershow-kat aláfestő szintiparádé meg az a nehezen megfogható zsáner sem, amelyhez a zenekritikusi közhelyszótár rendszerint a "nem létező filmhez írt filmzene" és az "olyan, mintha homályos, esőáztatta ablakon bámulnál ki az éjszakába" jellemzéseket társítja, és ami többnyire valami nehezen elviselhető borzalmat jelöl; ám Gonzalez még ehhez a magakellető műmelankóliához is kedvesen és szerethetően nyúl, ami egészen páratlan mutatvány.
Az sem újdonság, hogy a francia komponista szívesen tetszeleg a "nagyszabású konceptalbumokban gondolkozó látnok" szerepében is, így aztán aligha jelent meglepetést, miszerint az M83 idei, sorrendben hatodik nagylemeze mindjárt kettő: huszonkét szám több mint egy órában. Noha most nincsenek nyolc-tíz perces dalmonstrumok, és a legtöbb szerzemény struktúrájában és hatásmechanizmusában is a popzene keretein belül marad (ebből a szempontból talán az eggyel korábbi album, a szintipopos vonalat kidomborító Saturdays = Youth világa az irányadó), azért igazán emberpróbáló feladat mindezt egyvégtében végighallgatni. Pedig a Hurry Up... tényleg nagyra törő és esszenciális M83-lemez, azaz megtalálható rajta gyakorlatilag minden hatás és műfaj, amit a zenekar az elmúlt tíz év alatt egybe-, illetve önmagába olvasztott. Egy sosem volt (vagy nem egészen ilyen volt) nyolcvanas évek iránti nosztalgia, amelyben Phil Collins és Kevin Shields közösen lép fel a Live Aiden a magányos kamaszok megsegítéséért; szolidan fodrozódó gitárfürdő, éteri szintetizátorhangok, nosztalgikus és slágeres, celofánba csomagolt szintipop, fokozhatatlanul himnikus refrének; és a giccs számos válfaja a szívbemarkolótól egészen a tenyérbemászóig, mindig gondosan és hatásosan adagolva. Persze a (mindenkori) koncepcióból is adódik, hogy tényleg egyik pillanatról a másikra, gyakorlatilag minden átmenet nélkül vált a lemez magával ragadóból elviselhetetlenbe, könnyed és szórakoztató buliból egy nyomozós sorozat érdektelen háttérzenéjébe, és úgy nagyjából hat-nyolc szám után könnyen maga alá temeti a gyanútlan hallgatót (és magát a lemezt) ez a dübörgő, nagyszabású semmitmondás. Ugyanakkor ezt így, ebben a formában senki más nem meri vagy tudja megcsinálni; és ha valamit, hát ezt mindenképpen lehet és kell is értékelni.
Mute, 2011
