Lemez

Fokozhatatlanul

M83: Hurry Up, We're Dreaming

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2011. október 20.

Zene

Az M83-at vezető francia Anthony Gonzalez az elmúlt évtized egyik legtehetségesebb és legünnepeltebb giccskirálya.

Hegyekbe hordott, fenséges szignálokat harsogó szintetizátorokból, finom elektronikus alapokból, szétterített, simogató gitárzúgatásból és csendes elvágyódásból (a tinédzserkorba, a nyolcvanas évekbe vagy éppen egy másik galaxisba, ki tudja) épít impozáns és súlytalan hangkatedrálisokat, érintve a shoegaze-t, a szintipopot, a progrockot, az ambientet és a dreampopot, de úgy, hogy közben mindvégig megmarad a produkció sajátos, összetéveszthetetlen karaktere. És igen, az M83 eszköztárából nem marad ki a lézershow-kat aláfestő szintiparádé meg az a nehezen megfogható zsáner sem, amelyhez a zenekritikusi közhelyszótár rendszerint a "nem létező filmhez írt filmzene" és az "olyan, mintha homályos, esőáztatta ablakon bámulnál ki az éjszakába" jellemzéseket társítja, és ami többnyire valami nehezen elviselhető borzalmat jelöl; ám Gonzalez még ehhez a magakellető műmelankóliához is kedvesen és szerethetően nyúl, ami egészen páratlan mutatvány.

Az sem újdonság, hogy a francia komponista szívesen tetszeleg a "nagyszabású konceptalbumokban gondolkozó látnok" szerepében is, így aztán aligha jelent meglepetést, miszerint az M83 idei, sorrendben hatodik nagylemeze mindjárt kettő: huszonkét szám több mint egy órában. Noha most nincsenek nyolc-tíz perces dalmonstrumok, és a legtöbb szerzemény struktúrájában és hatásmechanizmusában is a popzene keretein belül marad (ebből a szempontból talán az eggyel korábbi album, a szintipopos vonalat kidomborító Saturdays = Youth világa az irányadó), azért igazán emberpróbáló feladat mindezt egyvégtében végighallgatni. Pedig a Hurry Up... tényleg nagyra törő és esszenciális M83-lemez, azaz megtalálható rajta gyakorlatilag minden hatás és műfaj, amit a zenekar az elmúlt tíz év alatt egybe-, illetve önmagába olvasztott. Egy sosem volt (vagy nem egészen ilyen volt) nyolcvanas évek iránti nosztalgia, amelyben Phil Collins és Kevin Shields közösen lép fel a Live Aiden a magányos kamaszok megsegítéséért; szolidan fodrozódó gitárfürdő, éteri szintetizátorhangok, nosztalgikus és slágeres, celofánba csomagolt szintipop, fokozhatatlanul himnikus refrének; és a giccs számos válfaja a szívbemarkolótól egészen a tenyérbemászóig, mindig gondosan és hatásosan adagolva. Persze a (mindenkori) koncepcióból is adódik, hogy tényleg egyik pillanatról a másikra, gyakorlatilag minden átmenet nélkül vált a lemez magával ragadóból elviselhetetlenbe, könnyed és szórakoztató buliból egy nyomozós sorozat érdektelen háttérzenéjébe, és úgy nagyjából hat-nyolc szám után könnyen maga alá temeti a gyanútlan hallgatót (és magát a lemezt) ez a dübörgő, nagyszabású semmitmondás. Ugyanakkor ezt így, ebben a formában senki más nem meri vagy tudja megcsinálni; és ha valamit, hát ezt mindenképpen lehet és kell is értékelni.

Mute, 2011

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.