Lemez

Fokozhatatlanul

M83: Hurry Up, We're Dreaming

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2011. október 20.

Zene

Az M83-at vezető francia Anthony Gonzalez az elmúlt évtized egyik legtehetségesebb és legünnepeltebb giccskirálya.

Hegyekbe hordott, fenséges szignálokat harsogó szintetizátorokból, finom elektronikus alapokból, szétterített, simogató gitárzúgatásból és csendes elvágyódásból (a tinédzserkorba, a nyolcvanas évekbe vagy éppen egy másik galaxisba, ki tudja) épít impozáns és súlytalan hangkatedrálisokat, érintve a shoegaze-t, a szintipopot, a progrockot, az ambientet és a dreampopot, de úgy, hogy közben mindvégig megmarad a produkció sajátos, összetéveszthetetlen karaktere. És igen, az M83 eszköztárából nem marad ki a lézershow-kat aláfestő szintiparádé meg az a nehezen megfogható zsáner sem, amelyhez a zenekritikusi közhelyszótár rendszerint a "nem létező filmhez írt filmzene" és az "olyan, mintha homályos, esőáztatta ablakon bámulnál ki az éjszakába" jellemzéseket társítja, és ami többnyire valami nehezen elviselhető borzalmat jelöl; ám Gonzalez még ehhez a magakellető műmelankóliához is kedvesen és szerethetően nyúl, ami egészen páratlan mutatvány.

Az sem újdonság, hogy a francia komponista szívesen tetszeleg a "nagyszabású konceptalbumokban gondolkozó látnok" szerepében is, így aztán aligha jelent meglepetést, miszerint az M83 idei, sorrendben hatodik nagylemeze mindjárt kettő: huszonkét szám több mint egy órában. Noha most nincsenek nyolc-tíz perces dalmonstrumok, és a legtöbb szerzemény struktúrájában és hatásmechanizmusában is a popzene keretein belül marad (ebből a szempontból talán az eggyel korábbi album, a szintipopos vonalat kidomborító Saturdays = Youth világa az irányadó), azért igazán emberpróbáló feladat mindezt egyvégtében végighallgatni. Pedig a Hurry Up... tényleg nagyra törő és esszenciális M83-lemez, azaz megtalálható rajta gyakorlatilag minden hatás és műfaj, amit a zenekar az elmúlt tíz év alatt egybe-, illetve önmagába olvasztott. Egy sosem volt (vagy nem egészen ilyen volt) nyolcvanas évek iránti nosztalgia, amelyben Phil Collins és Kevin Shields közösen lép fel a Live Aiden a magányos kamaszok megsegítéséért; szolidan fodrozódó gitárfürdő, éteri szintetizátorhangok, nosztalgikus és slágeres, celofánba csomagolt szintipop, fokozhatatlanul himnikus refrének; és a giccs számos válfaja a szívbemarkolótól egészen a tenyérbemászóig, mindig gondosan és hatásosan adagolva. Persze a (mindenkori) koncepcióból is adódik, hogy tényleg egyik pillanatról a másikra, gyakorlatilag minden átmenet nélkül vált a lemez magával ragadóból elviselhetetlenbe, könnyed és szórakoztató buliból egy nyomozós sorozat érdektelen háttérzenéjébe, és úgy nagyjából hat-nyolc szám után könnyen maga alá temeti a gyanútlan hallgatót (és magát a lemezt) ez a dübörgő, nagyszabású semmitmondás. Ugyanakkor ezt így, ebben a formában senki más nem meri vagy tudja megcsinálni; és ha valamit, hát ezt mindenképpen lehet és kell is értékelni.

Mute, 2011

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.