Lemez

Fokozhatatlanul

M83: Hurry Up, We're Dreaming

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2011. október 20.

Zene

Az M83-at vezető francia Anthony Gonzalez az elmúlt évtized egyik legtehetségesebb és legünnepeltebb giccskirálya.

Hegyekbe hordott, fenséges szignálokat harsogó szintetizátorokból, finom elektronikus alapokból, szétterített, simogató gitárzúgatásból és csendes elvágyódásból (a tinédzserkorba, a nyolcvanas évekbe vagy éppen egy másik galaxisba, ki tudja) épít impozáns és súlytalan hangkatedrálisokat, érintve a shoegaze-t, a szintipopot, a progrockot, az ambientet és a dreampopot, de úgy, hogy közben mindvégig megmarad a produkció sajátos, összetéveszthetetlen karaktere. És igen, az M83 eszköztárából nem marad ki a lézershow-kat aláfestő szintiparádé meg az a nehezen megfogható zsáner sem, amelyhez a zenekritikusi közhelyszótár rendszerint a "nem létező filmhez írt filmzene" és az "olyan, mintha homályos, esőáztatta ablakon bámulnál ki az éjszakába" jellemzéseket társítja, és ami többnyire valami nehezen elviselhető borzalmat jelöl; ám Gonzalez még ehhez a magakellető műmelankóliához is kedvesen és szerethetően nyúl, ami egészen páratlan mutatvány.

Az sem újdonság, hogy a francia komponista szívesen tetszeleg a "nagyszabású konceptalbumokban gondolkozó látnok" szerepében is, így aztán aligha jelent meglepetést, miszerint az M83 idei, sorrendben hatodik nagylemeze mindjárt kettő: huszonkét szám több mint egy órában. Noha most nincsenek nyolc-tíz perces dalmonstrumok, és a legtöbb szerzemény struktúrájában és hatásmechanizmusában is a popzene keretein belül marad (ebből a szempontból talán az eggyel korábbi album, a szintipopos vonalat kidomborító Saturdays = Youth világa az irányadó), azért igazán emberpróbáló feladat mindezt egyvégtében végighallgatni. Pedig a Hurry Up... tényleg nagyra törő és esszenciális M83-lemez, azaz megtalálható rajta gyakorlatilag minden hatás és műfaj, amit a zenekar az elmúlt tíz év alatt egybe-, illetve önmagába olvasztott. Egy sosem volt (vagy nem egészen ilyen volt) nyolcvanas évek iránti nosztalgia, amelyben Phil Collins és Kevin Shields közösen lép fel a Live Aiden a magányos kamaszok megsegítéséért; szolidan fodrozódó gitárfürdő, éteri szintetizátorhangok, nosztalgikus és slágeres, celofánba csomagolt szintipop, fokozhatatlanul himnikus refrének; és a giccs számos válfaja a szívbemarkolótól egészen a tenyérbemászóig, mindig gondosan és hatásosan adagolva. Persze a (mindenkori) koncepcióból is adódik, hogy tényleg egyik pillanatról a másikra, gyakorlatilag minden átmenet nélkül vált a lemez magával ragadóból elviselhetetlenbe, könnyed és szórakoztató buliból egy nyomozós sorozat érdektelen háttérzenéjébe, és úgy nagyjából hat-nyolc szám után könnyen maga alá temeti a gyanútlan hallgatót (és magát a lemezt) ez a dübörgő, nagyszabású semmitmondás. Ugyanakkor ezt így, ebben a formában senki más nem meri vagy tudja megcsinálni; és ha valamit, hát ezt mindenképpen lehet és kell is értékelni.

Mute, 2011

Figyelmébe ajánljuk

Így néz ki most a Matolcsy-körhöz került, elhanyagolt, majd visszavett Marczibányi sportcentrum - FOTÓK

226 millió forintot követel a II. kerület attól a Matolcsy-körhöz került cégtől, ami egy vita következtében nem fejlesztette a kerület egykori ékességét, a Marczibányi téri sporttelepet. Itt régen pezsgő élet zajlott, mára leromlott, az önkormányzat most kezdi el a renoválást, miközben pert indított. Játszótér, kutyasétáltató, sétány, park és egy uszoda építése maradt el. 

A fejünkre nőttek

Két csodabogár elrabol egy cégvezért, mert meggyőződésük, hogy földönkívüli. Jórgosz Lánthimosz egy 2003-as koreai filmet remake-elt, az ő hősei azonban különc bolondok helyett tőrőlmetszett incelek, akiket azért megérteni is megpróbál.

Visszatér

  • - turcsányi -

Johnny Cashnek van egy ilyen című száma, az 1994-es American Recordings című albumán. Nem is az övé, egy Nick Lowe nevű zenészé, aki egy ideig Cash rokona volt – az ő eredeti változatát használta például a pilot vége főcíméhez a Maffiózók (The Sopranos).

Tökéletes egyenlőség

Egy viking törzsfőnökről szóló animált tanmesével indul a film, aki népe minden tagjának (beleértve önmagát is) levágatta a bal kezét (szolidaritásból, mivel a fia bal keze odalett az ellenségtől menekülve), így akarván megőrizni az egységet.

A rossz dolog

Kínálta magát a trauma jelenkori uralmáról szóló kritikai panaszáradat Eva Victor debütfilmje kapcsán. A film több elemzője kiemelte, hogy a Bocs, kicsim erőssége éppen abban rejlik, hogy ellenáll e narratív toposznak.

Perkusszív vérvonal

A cimbalom története valódi sikersztori: az 1870-es években a cseh származású, Budapesten letelepedett hangszergyáros, Schunda Vencel József megalkotta kora népszerű kocsmai hangszerének tökéletesített változatát, a pedálcimbalmot, 1906-ban pedig már a tízezredik (!) példányt szállították ki a Magyar utcai manufaktúrából.

Suttogó szó-képek

  • Dékei Krisztina

A 2016-tól Berlinben élő, de idén hazaköltöző művész viszonylag korán, 2012-ben megtalálta egyéni kézjegyének alapelemét, a pixelt (talán a legismertebb ilyen műve a 2014-es Akadémiai pénisz), majd az ezen alapuló színezést: interaktív alkotásai csak akkor váltak láthatóvá, ha a közönség kiszínezte a tényleges pixeleket.

Fejszék és haszonnövények

  • Molnár T. Eszter

A táncos székekből összetolt emelvényen lépked. A székek mozognak, csúsznak, dőlnek, billennek, a táncos óvatos, de hiába, végül így is legördül.