Senesino, Siface, Caffarelli, Salimbeni, Pacchierotti - talányos egy névsor, s úgy lehet, csupán a Farinelli név hozzátoldása teszi mindenki számára egyértelművé, hogy nem a manierista festészet második vonalát vagy épp a Giro d'Italia legelső bajnokait emlegetjük, hanem az operatörténet és egyszersmind a szórakoztatóipar első nemzetközi sztárjait, a kasztrált énekeseket. A kasztráltakat, akik kegyetlen mesterséggel előállított hangfajukat félelmes tüdőkapacitással párosították, akik magaviseletükben a primadonnák elviselhetetlenségét a tenorok korlátoltságával ötvözték, s akik vagy két évszázadon át uralták az operaszínpadokat. Nekik állított hangzó emlékművet 2009-es lemezével, a Sacrificiummal a túlzás nélkül páratlan Cecilia Bartoli, akinek újabb budapesti koncertjére a kasztráltak előtt hódoló turné teremtett alkalmat.
Filológia és paródia - rendesen ez a kétféle közelítés teszi problematikussá a hasonló vállalkozásokat, vagyis hol a kutatómunka alapossága öli ki a produkcióból a lelket, hol meg a rekonstruált szerep tűnik gunyorosan eltartottnak, akarva-akaratlanul is elidegenítettnek. Csakhogy nem Cecilia Bartoli esetében, ahogy ezt már előre is jól tudtuk, s amit a pódiumra lépése pillanatában újfent észbe vehettünk. Az első ária zenekari bevezetése alatt berobbanó s a kalapját nagy ívben elhajító férfiruhás, helyesebben férfijelmezes énekesnő ugyanis legfeljebb gondos előkészületei során filologizál, a pódiumon soha, s jóllehet minden pillanatban felfokozott létezést mutat, ez bizony sosem túlzás vagy paródia. Mert ez a szeretetre méltó, gulyáskedvelő hölgy október 11-én este mindenestül XVIII. századi operasztárrá lényegült át, éppúgy, ahogyan két esztendeje meg Maria Malibrant állította elénk: nem azért, mivel nincs saját személyisége, hanem mert nagyon is van. S hogy máris eloszlassuk a rosszmájú gyanút, miszerint egy operaénekes esetében a személyiség emlegetése a hang hiányát vagy megfogyatkozását kívánja palástolni, hát Bartoli változatlanul csodákat művel a hangjával. A kasztráltak torkára és tüdejére szerzett, mondhatni alkalmazott bravúráriák félelmes futamai, hangugrásai és díszítményei olyan eleven érzékletességgel szólaltak meg ezen a mindösszesen 14 kegyetlenül nehéz énekszámot elősoroló koncerten, hogy az szó szerint ámulatba ejtőnek tetszett.
Az első két ária, a kasztráltak sorát kiképző Porpora Come nave kezdetű, illetve a Farinelli bátyjaként triumfáló Broschi Chi non sente al mio dolore kezdősorú áriája ugyan még felkínálta a lehetőséget, hogy a nyomukban felhangzott Händel-csoda, a Lascia la spina kéjes gyönyörűségéhez képest mindössze jó iparosmunkának értékeltessenek, ám a folytatásban Bartoli meggyőző ereje diadalmaskodott. Merthogy még névről sem igen ismerős komponisták áriái bizonyultak hol pasztorális bájú remekműveknek (mint Carl Heinrich Graun Misero pargolettója, vagy Leonardo Leo Qual farfallája), hol meg a szenvedélytől viharzó erejű kitöréseknek. Így a koloratúrák érzelemfestő készségét, valamint a nagy indulatok hamisítatlan operai túlhabzását kínálta az első részt záró Francesco Araia-ária (Cadró, ma qual si mira) is, amelyben Bartoli ráadásul arról is példát adott, hogy miként lehet egy-egy megpörgetett szócskával (így kiválólag a fracassa szóval) friss lendületet és új irányt adni a zenei folyamatnak.
Mindebben a Sacrificium lemezén is közreműködő régizenés alakulat, az Il Giardino Armonico dolgozott Bartoli keze, azazhogy torka alá, s ez ugyancsak páratlan szerencsének tűnt. Mert bár igaz, hogy a koncert legelső perceit kissé aggodalmassá tette a két kürtös - leginkább Mozart Falusi muzsikusok című tréfájának hangulatát idéző - teljesítménye, ám a historikus együttesek rezeseivel szemben tanúsított kényszeredett megértést nagyon hamar felülírta az engedmények nélküli élmény. A faunjelleget nem csak fuvolajátékával idéző Giovanni Antonini zenekara ugyanis olyan plasztikusan és ízesen játszott, s olyannyira nyilvánvaló örömmel dolgozott Bartoli kíséretében, ami önmagában is kedvfokozó tényezőnek bizonyult.
A koncert végére Bartoli a XVIII. századi kasztráltak legextravagánsabb jelmezeit idézte elénk, s a ráadásokban az operatörténet klasz-szikus jeleneteiből is kaptunk még párat: a hangszeres szólistával versenyre kelő énekessel (a Händel Teseo című operájából való, M'adora l'idol mio kezdetű áriában) s a Farinelli-filmből is ismerős Broschi-áriával. E harmadik ráadással (Son qual nave ch'agitata) tehát a fejdíszes Bartoli egyszerre idézte a kasztráltak legendáját, s tisztelgett a kasztráltak emlékét fölelevenítő kortárs film érdemei előtt. Farinelli a hagyomány szerint énekével gyógyította a depressziós V. Fülöp spanyol királyt, s utóbb éveken át dalolta álomba e Bourbon koronás főt. Nos, hogy Cecilia Bartoli is képes lenne-e békén elaltatni a közönségét, annak eldöntésére nem kedveztek a körülmények, ám hogy a depressziót messze elűzte a múlt keddről, az több mint bizonyos!
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, október 11.
