Magyar Narancs: Magyar volt, és európai - ezek Liszt állandóan visszatérő jelzői. A közelmúltban rendezett kamarazenei fesztiválja műsorának nyilvánvalóan Liszt, az európai volt a főszereplője.
Várjon Dénes: Ez tény, de nem mellékes, hogy Lisztnél a két dolog mennyire nem zárja ki egymást. Jóllehet életműve túlnyomóan német, olasz és francia hatásokat mutat, és nem beszélt magyarul, nagyon fontosnak tartotta Magyarországhoz fűződő kapcsolatát. Viszonya a magyar népzenéhez teljességgel különbözött Bartókétól. Be kell vallanom, hogy a Magyar rapszódiákat nem is különösebben kedvelem - hacsak nem egészen különleges előadásban hallom őket -, az időskori csárdásokat azonban rendkívül értékes, korszakalkotó műveknek érzem.
MN: Van olyan nagynevű kollégája, aki egyáltalán nem játszik Lisztet, mert úgy érzi, nagyon távol áll tőle, legfőképpen pedig nem elég mély. Miközben persze Liszt is sokféle. A virtuóz Liszt és a kései mester zenéje ég és föld. Az ön művészi pályáján mekkora szerep jutott neki?
VD: Nekem nagyon fontos szerzőm. Kamaszkoromban elementáris hatást tett rám, sok művét játszottam, aztán évekig semmit. Harmincas éveim elején tértem vissza hozzá, de akkor már nagyon más volt a megközelítésem, mint régen. A szerelem ma is tart. Bizonyos darabjaihoz vissza-visszatérek, és rengeteg újat is tanulok tőle, ám zenetörténeti jelentősége miatt is egyre fontosabbá válik számomra. Liszt újító volt, akinek mi, zongoristák rengeteget köszönhetünk, egyszersmind hatalmas figurája a zenetörténetnek. Engem nagyon izgat az a hatás, amelyet a későbbi zeneszerzőkre gyakorolt.
MN: Míg Mozart, Beethoven, Schubert, Bartók és mások teljes zongorára írott életműve bőven belefér egy-egy előadó életébe, addig a Liszt-oeuvre már csak terjedelme miatt is szinte áttekinthetetlen. Nagyon sok és nagyon sokféle, amit írt.
VD: Valóban áttekinthetetlen, de nemcsak a mennyisége és sokarcúsága a gond, hanem az életmű egyenetlensége is. Mozartnál például elképzelhetetlenek azok a minőségi különbségek, amelyek Lisztre nagyon is jellemzőek. Liszt rengeteget írt, és rengetegszer dolgozta át műveit. Ennek is köszönhetően valamennyien más és más Liszt-képet őrzünk, ami egyébként rólunk is nagyon sokat elmond, hiszen egy-egy előadóra jellemző, hogy mit tart fontosnak, mi vonzza, mit választ ebből a gigantikus életműből. A h-moll szonáta, a zongoraversenyek és a kései zongoraművei a repertoárom legkedvesebb darabjai közé tartoznak. Ezenkívül a virtuóz művek közül is nagyon szívesen játszom a Tarantellát vagy az első Mefisztó keringőt, ezek is jól mutatják, hogy Lisztnél a virtuozitás is milyen különleges tartalommal bír. Nagyon szeretem a dalokat, amelyek méltatlanul ritkán hangzanak el. Viszont bizonyos művei nagyon nem vonzanak, jóllehet ha például Cziffra György előadásában hallom őket, eláll a szavam tőlük.
MN: Ez volt sorrendben a harmadik ilyen típusú fesztiváljuk, középpontjában egy-egy jubiláns szerzővel, akinek a darabjai a koncertek műsorán találkoztak különböző rendezőelvek alapján kiválogatott egyéb művekkel. Liszt zenéje hogyan viselkedett?
VD: Az előző két alkalommal Haydn, majd Chopin, Mahler és Dohnányi állt a középpontban, most pedig Liszt köré csoportosítottuk a többi szerzőt. Eddig messze Liszt érezte magát a legjobban ebben a koncepcióban. Az ő zenéje nagyon alkalmas az ilyesfajta párosításokra. Ez rögtön az első koncerten nyilvánvalóvá vált, ahol Beethoven, Busoni darabjaival és egy huszonegyedik századi művel, Thomas Adés egy alkotásával szerepelt egy műsorban. Ezt Adés eleve úgy írta, hogy Liszt egyik csellóra és zongorára komponált darabja után kell elhangoznia. Ezen a koncerten egyébként három szonáta szólalt meg három különböző korszakból: Beethoven C-dúr csellószonátája, Liszt Dante szonátája, és Busoni második hegedű-zongora szonátája. Mindhárom mű ugyanazt az ideát közvetítette: a szonáta tételei egy nagy összefüggést alkotnak, és szinte regényszerűen sűrítenek egy komplex pszichológiai mondanivalót. De nagyszerűen illett például a Villa d'Este szökőkútjaihoz és a francia nyelvű Liszt-dalokhoz Saint-Sa‘ns és Debussy zenéje. 'k olyan szerzők voltak, akik saját zenéjükben is bevallottan nagyon fontosnak tartották a liszti hatásokat.
MN: Liszt nyilván azért is alkalmas erre, mert valóban ő az egyik legfontosabb láncszem a bécsi klasszikusok és a huszadik század zenéje között, hatott kortársaira és az utána következő nemzedékekre is. A zongorapedagógus Lisztről pedig úgy szokás beszélni, mint aki a tanítványok révén máig tartóan jelen van a zenében. Vajon mi ebből az igazság? Mennyire folyamatos az ő jelenléte?
VD: Én nem nagyon hiszek az iskolákban, ugyanakkor tény, hogy mindig is léteztek olyan, nagy hatású személyiségek, akik meghatározták a következő nemzedékek gondolkodásmódját. Okvetlenül ilyen lehetett például Weiner Leó, ő ma is érezhetően hat. Alighanem Liszt is ugyanilyen módon determinálhatta az utókort. Ami a zeneszerző Lisztet illeti, ő szerintem a mai komponisták gondolkodásában is nagyon erősen jelen van. A kései Lisztre gondolok, aki minél kevesebb hanggal akart és tudott sokat mondani, akinek fragmentált, nagyon koncentrált, nagyon letisztult világa - talán nem nagyon erőltetett a párhuzam - egészen Kurtágig előremutat. Annak a huszadik századi zenének, amelyet igazán szeretek, számomra talán a legfontosabb vonása a tömörség, a lényegre törés, ami bennem mindig a kései Lisztet idézi fel.
MN: A Liszt-fesztivál után nem sokkal egyik budapesti munkája a Fesztiválzenekarhoz és Bartókhoz kapcsolódik. A zenekar november elején három estén három szólistával adja elő a három zongoraversenyt. Ön az első este játssza a harmadik zongoraversenyt. Ha ez nem egyeztetési nehézség miatt történik így, hanem koncepcionális döntés, akkor nagyon érdekes, hogy miért. Hiszen a műfajban írott utolsó mű fényében nyilván másképpen viselkedik az első és a második.
VD: Eredetileg kronologikus sorrendben szólaltak volna meg a művek, de hatodikán Németországban játszom, kénytelenek voltunk változtatni a sorrenden, a zenekar nagyon kedvesen felajánlotta a cserét. Ez van a háttérben, de igaza van, azt hiszem, különlegesen érdekes lehet ez így a közönségnek is, hiszen a három verseny közül a harmadik a legnépszerűbb és legismertebb. Ha valaki mindhárom műsort meghallgatja, talán úgy fogja érezni, hogy a harmadik kinyitotta a fülét az első kettőre is. Olykor ez nagyon hasznos tud lenni, de mondom, a cél nem ez volt.
MN: Ön mindhárom zongoraversenyt játssza?
VD: A másodikat még nem játszottam koncerten, de foglalkozom vele. Az elsőt és a harmadikat viszont többször is eljátszottam. Az előadó szempontjából a három darab nagyon különböző. A harmadik olyan kivételes, olyan transzcendens, mint egy kései Beethoven-szonáta.
MN: A harmadik zongoraverseny bemutatóját Bartók már nem érte meg, nem is magának írta.
VD: Nem érzek különbséget aközött, ahogy magának írt, és ahogy másnak. Ez a mű másfajta zongoratechnikát igényel, de semmivel sem egyszerűbb, netán igénytelenebb a többinél. A zenei anyag természetesen különbözik az első két zongoraversenyétől. Letisztultabb, áttekinthetőbb és összegzőbb azoknál. És persze kiérezni belőle, hogy búcsúzik.
MN: A három este egyikén Jean-Efflam Bavouzet játszik, aki nemrég lemezre is vette a három Bartók-koncertet. Néhány nagyszerű külföldi zongorista referenciaértékű lemeze is mutatja, mennyire része ma már a Bartók-életmű a nemzetközi repertoárnak. Korábban rengeteget lehetett hallani, hogy ehhez azért legjobban mégiscsak a magyarok értenek, meg hogy a magyar nyelv dikciójának és a magyar népzenének az ismerete kell hozzá. Vajon az, hogy a legkülönbözőbb nemzetiségű, kulturális hátterű és nyelvű muzsikusok is elfogulatlanul és ilyen színvonalon nyúlnak hozzá, azt mutatja, hogy Bartók klasszikussá vált?
VD: Szerintem ez már nagyon régen megtörtént: Bartók ugyanolyan klasszikus zeneszerző, mint Beethoven. Nagyon sokat játszottam a zenéjét olyan külföldi partnerekkel, mint Kavakos vagy Jörg Widmann. Semmi nehézségük nem volt vele, egyik jobb volt, mint a másik, annak ellenére, hogy a magyar népzene és nyelv ismerete szerintem is előny Bartók esetében. Ami viszont nagyon lényeges, hogy ismerni kell azokat a hangfelvételeket, amelyeket Bartók ránk hagyott. Az ő utóéletében, a bartóki zene megértésében és előadásának történetében az lehetett egy döntő pillanat, amikor napvilágot láttak azok a hangfelvételek, amelyeken ő maga játssza saját műveit. Azonnal meghallom, ha olyan művész zongorázik, aki ezeket nem ismeri, illetve nincs velük állandó kapcsolatban. Nekem ezek nagyon sokat jelentenek.
MN: Nem akadálya is ez egyszersmind az előadói fantázia szárnyalásának?
VD: Imitálni úgysem tudná az ember, amit hall, de a sok hallgatással belénk ivódik zenélésének végtelen szabadsága, beszédszerűsége, legfőképpen pedig eloszlanak azok a klisék, amelyek Bartókkal kapcsolatban olyan sokáig éltek a köztudatban. Az ő előadásában például az Allegro barbaro minden motorikussága ellenére is beszél, és egy csöppet sem érezzük száraznak.
