első hazai fellépése nagy ziccer volt, és a Müpa és a Jazztavasz nem is hagyta ki. Akkora esemény azért ez nem volt, mint Cecile McLorin Salvant debütálása bő egy évvel ezelőtt ugyanitt, de azért érdemes megjegyeznünk az üde nashville-i énekesnő nevét. Mindig ez az első benyomás róla, hogy friss, természetes és megnyerő jelenség, néha gyerekes és nagyon fürge. Ezt a tulajdonságát a zongoránál tudja a legjobban kamatoztatni, klasszul kíséri önmagát, nem is kell mellé más, csak a hagyományos bőgő és dob, és vidáman elmuzsikálgatnak majdnem két órát. A hatalmas afrofrizuráról és a darázsderekú termetről Esperanza Spalding is eszünkbe juthatott – de Springs nem elementáris, csak energikus. Szépen induló, de nem egeket ostromló karrierjének az adott nagy lökést, amikor előjátszhatott a Blue Note jelenlegi főpapjának, Don Wasnak, és került is tőle lemezszerződés. Ekkor olyan rutinos producerek, mint például Larry Klein (Joni Mitchell) segítettek neki a legtermészetesebb megszólalását kialakítani és rögzíteni. Nincs is hiba a spontaneitásban, sőt Pesten még szertelenkedett is kicsit. Bár jól keverte a blues, az R&B és a jazz elemeit, még egy kis country- és Norah Jones-színezet is jutott bele, de az arányok felborultak, amikor Lisztből meg Chopinből lett előszobaszőnyeg. Néhány szerelmi álmot ugyanis kicsit slendriánul, nagy tempóban be-bejátszott számai bevezetőjébe, ám ezek valójában sehova nem vezettek. Pedig elég jól zongorázik ahhoz, hogy egy instrumentális Petersen-feldolgozással (Chicago Blues) bárhol kiálljon, és minden szempontból elsőrangú volt a Solitude vagy a Lush Life is. Repertoárján azért lesz még mit csiszolni, mert saját számai a koncert alatt is kicsit összefolytak, és az eredetiséget is nélkülözték. Pontos, határozott, felfelé is bátran elinduló, éles, mégis kellemes és színes altja kárpótolt ennek hiányáért.
Müpa, Fesztivál Színház, május 4.
