Koncert

Kandace Springs

Zene

első hazai fellépése nagy ziccer volt, és a Müpa és a Jazztavasz nem is hagyta ki. Akkora esemény azért ez nem volt, mint Cecile McLorin Salvant debütálása bő egy évvel ezelőtt ugyanitt, de azért érdemes megjegyeznünk az üde nashville-i énekesnő nevét. Mindig ez az első benyomás róla, hogy friss, természetes és megnyerő jelenség, néha gyerekes és nagyon fürge. Ezt a tulajdonságát a zongoránál tudja a legjobban kamatoztatni, klasszul kíséri önmagát, nem is kell mellé más, csak a hagyományos bőgő és dob, és vidáman elmuzsikálgatnak majdnem két órát. A hatalmas afrofrizuráról és a darázsderekú termetről Esperanza Spalding is eszünkbe juthatott – de Springs nem elementáris, csak energikus. Szépen induló, de nem egeket ostromló karrierjének az adott nagy lökést, amikor előjátszhatott a Blue Note jelenlegi főpapjának, Don Wasnak, és került is tőle lemezszerződés. Ekkor olyan rutinos producerek, mint például Larry Klein (Joni Mitchell) segítettek neki a legtermészetesebb megszólalását kialakítani és rögzíteni. Nincs is hiba a spontaneitásban, sőt Pesten még szertelenkedett is kicsit. Bár jól keverte a blues, az R&B és a jazz elemeit, még egy kis country- és Norah Jones-színezet is jutott bele, de az arányok felborultak, amikor Lisztből meg Chopinből lett előszobaszőnyeg. Néhány szerelmi álmot ugyanis kicsit slendriánul, nagy tempóban be-bejátszott számai bevezetőjébe, ám ezek valójában sehova nem vezettek. Pedig elég jól zongorázik ahhoz, hogy egy instrumentális Petersen-feldolgozással (Chicago Blues) bárhol kiálljon, és minden szempontból elsőrangú volt a Solitude vagy a Lush Life is. Repertoárján azért lesz még mit csiszolni, mert saját számai a koncert alatt is kicsit összefolytak, és az eredetiséget is nélkülözték. Pontos, határozott, felfelé is bátran elinduló, éles, mégis kellemes és színes altja kárpótolt ennek hiányáért.

Müpa, Fesztivál Színház, május 4.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.