Zene

Kérdés, szükséges-e felhívni a figyelmet arra, ki volt Hunyady Sándor. Hiszen nagynevű apa - Bródy Sándor - hagyományozta rá tehetségét, feltűnően szép megjelenése tökéletes írásművészettel párosult, és ami a legkülönösebb: a sok rigolyás, hiú és önző magyar író között jó ember volt, szelíd és emberszerető természetű. Emellett egy időben - Herczeg Ferenc, Molnár Ferenc, Kosztolányi Dezső társaságában - Magyarország legjobban kereső tollforgatói közé tartozott. Irodalomtörténeti jelentőségén lehet vitatkozni, hiszen kivételes tehetsége dacára egyenetlen színvonalú életművet hagyott hátra, inkább saját gyengesége, puhasága, tétovasága miatt, mintsem a körülményeknek köszönhetően.

Az Orpheusz-Eurüdiké-mítosz az európai irodalomban lényegében két hosszú hagyományszálon halad: a szerzők vagy a történet különböző fordulataihoz fűznek saját tapasztalataikkal összefüggő, pótlólagos eseménysorokat (találomra hadd említsem Gottfried Benn két nagy versét, az Orphische Zellent és az Orpheus´ Todot), vagy - a figurát elvont szférákba távolítva - általános érvényű létfelfogásukat építik ki egy megistenített alak körül (hadd utaljak itt csupán Rainer Maria Rilkére, aki összetett létmagyarázatait a költői beszéd ontologikus funkcióinak emlegetésével párosítja). Maga a mitológiai nyersanyag - roppant felszívóképessége és mágikus nyitottsága folytán - az emberi lét számtalan alaphelyzetét képes tükrözni, s olyan érzelmi elemeket is szimbolizál, amelyek eredetileg nem tartozhattak a történet áttekinthetően szövött mintázatához. Megneveznék néhány olyan alaphelyzetet és érzelempillért, amely már első pillantásra is szervesen illeszkedik a mítosz medrébe: szerelmi hűség; e hűség halálon túl tartó ereje, szerelmest megidéző és megörökítő hivatása (ez távolról rokon a keresztény feltámadáshittel, amely amúgy is magába olvasztotta a pogány mítosz legfontosabb jegyeit); a művészet (a költészet) holtakat lelkesítő, a pusztulásban is harmóniákat mozgósító funkciója; a fontos, de láthatatlan dolgok megsejtésére irányuló rejtett felszólítás; az alvilág vonzása - sőt az a közvetett gondolat, hogy a szépség megpillantása valamely szörnyűség kezdetét jelentheti (és semmi nem tiltja, hogy felidézzem az első Duinói elégia sorait: "A szépség semmi más, mint a szörnyűség kezdete").

Vajon a regény vagy a novella műfajában alkotott-e maradandóbbat Móricz? Stupid kérdésnek látszik, hisz mindenki érzi, hogy ő leginkább a hatalmas dimenzió, a kimeríthetetlenség érzetét keltő bőség, a magyar élet enciklopédiájának megalkotása, az összetéveszthetetlen intonáció miatt nyert nem hervadó babért; életműve ettől egységes, és ez hatálytalanít bármiféle műfaji érdeklődést. Hiszen minden megszólalása "móriczos". Ám még legnagyobb hívei, köztük Németh László sem rejtették véka alá meggyőződésüket, hogy Móricz novellista maradt regényeiben is. "Novella-agya volt. Novella-alakként, novella-csíraként tette el az embereket, eseményeket." Szerinte Móricz: "Jelenetíró. Egy kép, vagy néhány összekomponált kép hangulatában mozgat embereket s nem az emberek pattantják ki jeleneteit. Mintha előbb volna a kép, aztán a szereplők." E formálásban a nagyság formaképző erő, a nagy dimenzióban elvész a sok apró felületesség, és ezért ami elmegy az Erdélyben, az már nehezen viselhető el az Úri muri szűkebb regényterében.

Alig emlékszem a mítoszon kívül másra az Egy őrült naplója című előadás kapcsán. Tudom: heroikus monológ; tudom: Darvas Iván legendás előadása - de sem a szöveg, sem vizuális emlék nem dereng. Hát nyilván én voltam a legjobb közönsége a most bemutatott produkciónak.

ASkardelli György és Potyondy Péter tervezte épület reprezentatív sportberuházás; egy olyan új építészeti együttes, amely - méreténél fogva esztétikai értékétől függetlenül is - érdemben határozza majd meg a főváros hazai és külhoni imázsát, akárcsak Finta József Duna-parti szállodái például, vagy a Vár, az Országház, az új Nemzeti, Rajk László Lehel téri piaca, a SOTE-toronyház vagy épp a Hősök tere. A szimbolikus beruházásoknál idehaza kifejezetten obligát politikai cirkusz okai is nyilván a BSA e kitüntetett szerepében keresendőek. Ha nem is a környéket elsőként sportnegyeddé varázsoló diktatúra módján, de természetesen a mai kormányoknak sem mindegy, ki építi fel az ezredforduló leglátványosabb épületeit. A kívülálló számára meglehetősen elkeserítő

Tudjuk, ha valakit véletlenül rossz időben, rossz helyen ér a sorsa, farkasszemet nézhet balszerencséjével, ha azonban ostobán maga választja meg a pech koordinátáit, biztos lehet benne, hogy kihívja a végzetet. Ennél már csak az rosszabb és veszélyesebb, ha gátlástalan félműveltséggel aranyfüstbe vonják az önveszélyes gesztust.

Elég csak felületes szemlélőnek lenni, akkor is belátható: a világ gyermekirodalma mindig is kitüntetett figyelmet szentelt a bőséges táplálkozásnak. Robin Hood és erdei bandája notóriusan dézsmálta a királyi vadaspark állományát, Old Shatterhand és üzletfelei előbb gondosan végére jártak az aznapra rendelt medvetalpnak, csak aztán vágtattak a helytelenkedő kajovák nyomába. Tutajos és Bütyök, ne spóroljunk a nagy szavakkal, mint afféle Wittman fiúk ették végig a Kis-Balaton teljes menüsorát, szezonra úgyszólván tekintet nélkül... Apropó, Bütyök, megítélésem szerint a nagyfejű ifjú megformálásakor Fekete István ugyancsak sokat gondolhatott Emil Tischbeinre, de ezzel sokan mások is voltak így. Nos, elég az hozzá, a műben az aprónép úgy eszi végig az egész várost (Berlint), hogy közben a bűn üldözésére is jut idejük.

Vincent - korántsem Van Gogh, noha szintén festeget - minden hétfő reggel ugyanúgy megy munkába, mint nyilván kedden és szerdán. Nyűtt prolipapucsából egyenesen prolitragacsába lép, és amikor visszatér a gyárból, a papucs hűségesen fogadja be törődött prolilábait. Vincent egy vegyi üzemben robotol, a film elején a munkát felidéző képsorok valamiféle abszurd balettre emlékeztetik a nézőt. Nyilvánvaló az ellentét a fehér köpenyes technikusok és a kék ruhás melósok között, ám stupid táncukat ugyanarra a koreográfiára járják. Egymás rabjai és rabtartói e páriák. E némajátékból és a későbbiekből is kitűnik, hogy a filmnek van valami stílusa, és ez sem képileg, sem akusztikailag nem nevezhető érdektelennek. A hétköznapok kis költészete, a mindennapok esendő lírája - ilyesféle közhelyeket pötyögtethet a kritikus. És persze e köznapi lírának kedvesen humoros, olykor groteszk hangvételű megjelenése: Joszeliani nyilván tanult valamit a régebbi cseh mesterektől, no meg persze Jacques Tatitól, akinek több fimjét is (Nagybácsim, Traffic) felidézi. Stílus tehát lenne, ám az igazi, a mindent átható, a minden gesztust és mozzanatot átlelkesítő formai szellemet már mindhiába keressük a filmben. Minden a helyén van, de mindent láttunk már valahol. Joszeliani - mint Hegel mondta más összefüggésben - szürkét szürkével fest, az unalmat unalommal ábrázolja, és ettől a néző is elunja még az életét is.

A szörny nyilván maga Hitler volt 1943-ban, amikor Svarc megírta a darabot, melyet először csak a hatvanas évek legelején mutattak be, és utána is főként mesejátékként játszottak, azért ott lapul benne az a bizonyos rezignált tanulság. Az örök érvényű.

A zárva várt Nyugat - Kulturális globalizáció Magyarországon (szerk. Kovács János Mátyás)

"Szellemek járnak a lépcsőházban" - szól a regény első mondata. A tárgyakba beleíródott nyomasztó múlt megszólaltatója, a lépcsőház szellemeit látó, titokzatos elbeszélő ugyanaz, aki a prológus után induló történetben is képes belelátni a történet két címszereplőjének, Czakó Sándornak és fiának, Gábornak a gondolataiba. Az elbeszélő mindent tud a családi "szeretetlenségről", a családi és egyéni emlékezetet terhelő sebekről és bűnökről, viszonylag gyakran túl is lép a szereplők kompetenciaszintjén, és a regény fő kérdése, hogy ki is ő voltaképpen.

Magyarországon elsőként bemutatott filmjét, a Mezítelenült látva még nem ismertem fel, kivel állok szemben. Amíg nem jött a Titkok és hazugságok - s vele nagyjából egy időben nem találkoztam a korábbi darabjaival -, ingadoztam, hogy megtartsam-e Mike Leigh-t, vagy egyszerűen besöpörhető az európai álfilm dobozába. Végül nem ez vagy az a filmje, hanem az életmű (amelyet az ő esetében nem haboznék munkásságnak nevezni) egésze győzött meg.

Messze megelőzte a híre a jónevű (Noe) francia művész munkáját. Cannes-ban ment nemrég, s a fesztivál kimondottan úri közönsége dobott egy hátast a láttán, hogy milyen egy erőszakos film. Az, és eléggé ostoba is, ez persze senkit sem szokott zavarni.

Nézem a borítón ezt a két szép öregembert, és azon gondolkodom, hogy minek örülnek. A magasabb Archie Shepp, a modern dzsessz ikonja - tekintsük most nálunk is ismert alaknak, hiszen az utóbbi időben gyakran jár hozzánk, meg egyébként is. A másik, a kevésbé ismert, de legalább olyan fontos úr 1925-ben, Malcolm Earl Waldron néven született New Yorkban.