Színház: A lúzer (Gogol, Bertók, Sopsits - Budapesti Kamaraszínház)

szerző
Csáki Judit
publikálva
2003/18. (05. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Alig emlékszem a mítoszon kívül másra az Egy őrült naplója című előadás kapcsán. Tudom: heroikus monológ; tudom: Darvas Iván legendás előadása - de sem a szöveg, sem vizuális emlék nem dereng. Hát nyilván én voltam a legjobb közönsége a most bemutatott produkciónak.

Voltaképpen kétszemélyes előadás Gogol Egy őrült naplója című nagymonológja: Bertók Lajoson kívül Sopsits Árpád hozta létre, aki nemcsak rendezte, hanem a jelmezt és a díszletet is tervezte. A Shure Stúdió szokásosan intim terében ez utóbbi szokatlanul sokrétű, miközben szegényszínháziasan puritán. A heverőt élénkvörös - színházi - bársony borítja, van egy fekete asztal, fotel, két tonettszék, fogas, lavór, tükör: ez itt egy cella, nyomorúságos, bár lakható tér, amelyből szinte semmi perc alatt magánzárkaszerű kórházi elfekvő lesz. Sopsits - aki egy előző produkcióban (Bűn és bűnhődés a rácsok mögött) már "összeszokott" az akkor Raszkolnyikovot játszó Bertók Lajossal - ezúttal nemcsak a teret minimalizálta, hanem a rendezést is; ennyiben éppen a lényeget tekintve cseng össze Popriscsinnel.

Ezt a "mega-kisembert", akinek szűkösre szabott életében paradox gazdagságban villódznak a semmiségek, manapság lúzernek szoktuk hívni. Gogol lúzerének picike ügyei vannak, amelyek monumentálissá nőnek - és milyen érdekes:

megbuggyan valóban,

mégsem kelti beteg ember benyomását. Azt hiszem, Sopsits és Bertók előadása tartalmát tekintve éppen erről szól: a Popriscsin-féle őrült többnyire szabadon járkál, és végszükségben még politikus, nagyember is lehet belőle, de ez mellékes. A fontos az, hogy ezek a rögeszmévé bomolható sérelmek ott munkálnak mindenkiben. Elbámészkodhatunk a parkban, és máris kutyakonfliktus pereg előttünk, vagy megindul az agyunk egy hír olvastán - nincs a spanyoloknak királyuk -, és eljátszunk a gondolattal. Aztán adódik egy elvetélt, semmilyen kis szerelmi történetecske, megfűszerezve a hivatalnak packázásaival - kivel nem történt ilyesmi?! Csak Popriscsin éppen bekattan...

Úgy mesélik, Darvas előadásának erejét egyebek mellett az adta, hogy tökéletesen eggyé vált hősével - igen megviselő lehetett! -, azazhogy, színházi nyelven, önmagát adta bele, neki. Engem az ilyen alakítás mindig lefegyverez; érzem benne a személyiség - az írott és a játszó személyiség - hitelét és energiáit; szóval sokra tartom, na, bármily avíttasnak szeretik is láttatni manapság. Ennél jobban csak az nyűgöz le, amikor ezt, éppen ezt látom - csak éppen megcsinálva, tudásból, direkte indirekte. Szóval úgy tesz a színész ilyenkor, mintha ő maga volna Popriscsin, őrül is már megfelé szépen, de közben minden apró fázis gondosan kimunkálva (kényszeres cselekedetek, magánrítusok, egyebek), és még figyelve is van, kordában tartva, megzabolázva, hatásra tartva. Hát itt most erről van szó. Ráadásul az egyedüllét is el van játszva - pedig ezt monodrámában afféle adottságnak szokás tekinteni, megvan magától -, nemcsak az intim cselekvésekig, hanem a puszta levésig. Bertók Popriscsinjének életműve a napló - hát őszinte hozzá.

Bertók Lajos majdnem a teljes előadás alatt egy kamerát (digitális!) tart a kezében - veszi magát. Ez a napló, az őrülté. Többnyire az arcát látjuk a szoba hátsó falára kivetítve, de olykor a nadrágját, a cipőjét vagy valamelyik bútordarabot. Ez a kamerával való játszadozás többnyire nagyon veszélyes, és majdnem mindig visszafelé sül el - mármint úgy, hogy elsősorban a kamerával játszadozó színészt látjuk a színpadon -, de itt most, nyilván Sopsitscsal együtt, egészen remekül működik. Bertók olykor megállítja a felvételt, az ilyenkor kimerevedő arc mindig jelentéses, sosem tetszőleges; drámai csúcspont, segít az epikának. És Bertók nem téved, nem téveszt. A kamera az ő avatott kezében többet tud, mint egyébként: szerkeszt, kommentál, kiemel, poentíroz. Van kutyaperspektíva, odalent a földön; van

kiszolgáltatott hanyatt fekvés, torz pofával;

van sivár, "no comment" környezet: az asztal egy darabja, a padló.

Ez az egész kamerás játék - az előadást megszervező rendezői ötlet és színészi kivitelezés - a végén nyeri el legfőbb értelmét, amikor is egy másik kamera kapcsolódik be a játékba, de erről illetlenség és poéngyilkosság lenne többet mondani.

Azt viszont még muszáj, hogy Bertók játéka mégsem a kameráról szól. Ez a rendkívül impulzív színész ezúttal nagyon is higgadtan, erőit és eszközeit szépen beosztva rajzolja meg azt az ívet, amelyet Popriscsin bejár. Mozgása, mimikája, intonációja lehengerlően eleven és sodró, ugyanakkor meggyőzően fifikás. A figura alakváltása - őrültbe és királyba - szinte észrevétlen: néhány jelmez kifordítása és az a bizonyos vörös ágyterítő nyomja meg a külsőségeket, de a tartást, a királyit, azt Bertók Lajos adja neki, és eléggé megrendítő látni, ahogy a lúzerből egyszer csak valaki lesz. Nem épp király, holott mégis.

Az utolsó jelenet - odabent a bolondokházában - pofonegyszerűen, szinte magától jön létre az előzményekből. Gogol szövege ekkor erősebb, hangosabb, tán mert a színész szinte mozdulatlan; egyetlen tartásból, egyetlen erőteljes nézésből áll az egész szerencsétlen ember, egy egészen mai lúzer, tessék.

Csáki Judit

szerző
Csáki Judit
publikálva
2003/18. (05. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...