Színház: "Véreb a véremből" (Jevgenyij Svarc: A sárkány)

szerző
Csáki Judit
publikálva
2003/16. (04. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szörny nyilván maga Hitler volt 1943-ban, amikor Svarc megírta a darabot, melyet először csak a hatvanas évek legelején mutattak be, és utána is főként mesejátékként játszottak, azért ott lapul benne az a bizonyos rezignált tanulság. Az örök érvényű.

A szörny nyilván maga Hitler volt 1943-ban, amikor Svarc megírta a darabot, melyet először csak a hatvanas évek legelején mutattak be, és utána is főként mesejátékként játszottak, azért ott lapul benne az a bizonyos rezignált tanulság. Az örök érvényű.Ezért is rejtély, miért nem került elő újra meg újra ez a parabolaszerű opus, ez a végtelenül transzparens történet; hiszen sárkányok mindig voltak és vannak, legutóbb, alig néhány napja is ledöntötték az egyiknek a szobrát, nézte az egész világ élőben, amiként azt is, hogyan nyomul az egyetlen és mindenható sárkány fölébe és helyébe maga a sárkányság, ami, mint tudjuk a történelemből és látjuk a CNN-en, bennünk lakik.

A Madách Kamara az új bemutatóra szóló meghívón középre fogalmaz: "A sárkány nem gyerekdarab. De alkalmas arra, hogy a színházszerető szülők egy este felállítsák gyerekeiket a televízió vagy a számítógép képernyője elől, és elhozzák őket a színházba." Mácsai Pál rendezése is középre fogalmaz, már a szereposztással is: a darab központi szerepét, a korrupt polgármestert, aki előbb híven szolgálja a sárkányt, aztán rafinált cinizmussal kisajátítja a sárkányölő szerepét, majd pedig joviális rutinnal maga lép az üres helyre, a sárkány alakú lyukba, Gálvölgyi János játssza.

Szórakoztató az előadás - és ez nem olyan egyszerű ügylet. Szórakoztató előadást produkálni a Madách Kamarában duplán kockázatos, amiként a Molnár-darab is utalt már rá; muszáj ugyanis vállalni a helynek az ő szellemét, de úgy, hogy mégiscsak markánsan szakítva van vele. Parti Nagy Lajos szövege, amely a szokásos nyelvi játékokon -

"deviáns, izgágáns, mitugráns"

- felül ezúttal szemtelen idézethalmazt is felölel - "itt ringott bölcsőnk, itt nevelt anyánk", "lángolj fel a lelkünkben..." -, voltaképpen pontosan kijelöli ennek a szórakoztatásnak a sávját: a kínunkban röhögés és az összekacsintós kacagás között.

És Gálvölgyi, akinek a színészetére természetszerűen ránehezedik a médiaszemélyiség (nyilván az utolsó pillanatok közelében vagyunk, amikor utóbbit az előbbi érdekében abba kéne hagyni, de hát az a dolog amúgy is kifújóban már), gesztikusan is tudja mindezt, nemcsak akkor, amikor teáskannát meg szamovárt formáz (az a teáskannaszerű tartás a röhögtetésen túl pokolian szánalmas is ám!), hanem amikor a darab vége felé némán ismét tartást és pofát vált, pördül egyet azon a bizonyos damaszkuszi úton, szava sincsen rá, csak ez a gesztusa, ezért - sajnálom nagyon - senki, de senki nem kapta el ezt a pillanatot rajtam kívül, pedig érdemes lett volna.

Füzér Anni jelmezei tetszettek, de a díszlettől ezúttal nem voltam elragadtatva. A fehér lakókonyha úgy puritán tér, hogy még a puritánságát sem közli, a második felvonás lépcsősora a Mi újság, múlt század?-ban funkcionálisabbnak tűnt, a harmadik felvonásbeli oszlopcsarnok meg fölöslegesnek. De kellékszinten

vannak jó ötletek

- a Sárkány viharzó dührohama után elfeketedik az esküvői csokor.

Lancelotból Láncz L. Ottó lett, de Horváth Virgil alakításában őrzi rejtélyes, majdhogynem népmesei hős jellegét - és, hála istennek, nem jön vissza a végén (mert eredetileg ez a happy vége van Svarc darabjának), itt csak annyi történik, hogy a nép, az istenadta ismét fordul egyet, a pótsárkányt is letaszítja a trónról, és legfölülre kerül Elza és levéltáros apukája, akik a kezdet kezdetén az egy - két - igaz ember voltak. De ki tudja, mi lesz belőlük is a hatalom bűvöletében? Ez is benne van Mácsai rendezésében, az egyenlő - vagy majdnem - távolságtartás.

Járó Zsuzsa játssza Elzát; nem valami hálás szerep, mert különböző fázisait a színésznek nincs módja összekötni. Először elvakultan engedelmes, aztán lángolóan szerelmes (Láncz L. Ottóba; és közben mintegy kinyílt a szeme), végül öntudatos és elszánt. Debreczeny Csaba a polgármester fia - és az alma ezúttal még a fáról sem esett le, nemhogy...

"Véreb a véremből", mondja az apuka. De Debreczeny játéka meglehetősen monoton, színtelen - pedig a figura modelljei ott grasszálnak a Belvárosban. Jó viszont - főleg az elején - Újvári Zoltán ember alakú sárkánya; amikor lánykérőbe jön - ami amúgy puszta formalitás, hisz a szűzre joga van -, elegáns úriember, és csak a sárkányüvöltés után lesz egy csapásra maffiózó, hogy rögvest kilátszik a foga fehérje. Aztán kifejezetten mulatságos, amikor a lenyisszantott fejek hatalmasra kivetítve agonizálnak a lépcsőn.

Van egy látszólagos ziccerszerep: Ludmilla, a macska. Aki beszél. Ja, és kan - ez az ő bánata, meg a neve, így együtt. Máthé Zsolt ruganyosan szökell, nemcsak fizikailag, hanem amúgy színészileg is; megérdemli, hogy a végén neki jusson a sátáni röhögés. Egy macskának.

És ott a nép: a három nőt - Juhász Rózát, Antal Olgát, Fazekas Zsuzsát, Mácsai valahai osztálytársait - ezer éve nem láttam már; a férfiakat - Némethy Ferencet, Kolos Istvánt, Dömötör Andrást - szoktam látni, de közülük Némethy Ferencet már nem fogom soha többé. Micsoda képtelenség, ott szolgált a színpadon a minap, én tíz nappal a halála előtt láttam, rajongott, mint nép, gyűlölt, mint nép, ő volt az örök nép, pfujolt és éljenzett, most meg tessék.

Hihetetlen. A színésznek mostantól a meghalás meg van tiltva.

Csáki Judit

szerző
Csáki Judit
publikálva
2003/16. (04. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...