Ha mindez részben igaz, novellái a legtökéletesebbek. De átrágva e két vaskos kötetet, ismét a hihetetlen egyenetlenség a legfeltűnőbb, az első mondatok szinte mindig elemi erejűek (Karinthy zseniális paródiájának szintén az első mondata a legmellbevágóbb: "A gazda hatfele indult korpára malacnak."), aztán többnyire csökken a lendület, és győz a fáradtság. A pénzkeresés tébolya, a tárca diktatúrája nem kedvez a maradandóságnak. Móricz nem ér rá kidolgozni epikus csíráit. Van egy-két majdnem teljes remekműve (az én ízlésem szerint: Vidéki hírek, Égi madár, A szerelmes levél, Zsuzsánna Klagenfurtban), de ezekben is a móriczosság - modorosság? - öli meg Móriczot. Az egészet kell látnunk, hogy élvezni tudjuk a részleteket.
A szövegkiadással elégedettek lehetünk, hiszen a szerkesztő, Hegyi Katalin helyreállította azt, amit a Kádár-szisztéma rémfilológusai tönkretettek, mikor gátlástalanul húztak, beleírtak az eredeti szövegekbe. A kötet többnyire az ultima manus elve szerint közli az írásokat, Móricz életében megjelent kiadások alapján. E kiadás tehát érvényteleníti a szocializmusban megjelent sokféle összkiadást.
Ám a jó ügyért érzett buzgalmában Hegyi valóságos jegyzetelési tébolyba zuhant, és ez igen kínos. Azt még megértjük, hogy magyarázatot fűz olyan szavakhoz, mint "rétolya" vagy "górál". De hogy miért kell a hokedlit vagy a bugyellárist megjegyzetelni, azt nem, pláne, ha teszem azt, a perverzitás ekként fejtődik meg: "nem [sic!] eltévelyedés" - Freud örülne e tévesztésnek. A személynevekkel sem állunk jobban. Petőfi, Kossuth alakját külön jegyzettel magyarázni nevetséges, végül is nem óvodásoknak készült ez a kiadás. És számtalan tévedés bosszantja az olvasót: a Werther nem 1823-ban keletkezett, mivel 1774-ben jelent meg először, Napóleon, úgy látszik, lemaradt a waterlooi csatáról, mivel a jegyzet szerint 1814-ben halt meg, nem pedig 1821-ben. Nem sorolom. A következő kötetekben újra kell majd gondolni ezt a jegyzetelési gyakorlatot.
- zabos -
Osiris Kiadó, 2002, 739, 887 oldal, 6500 Ft
