Kiállítás: Cím nélkül (British Art, 1996-2002)

szerző
Hajdu István
publikálva
2003/17. (04. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tudjuk, ha valakit véletlenül rossz időben, rossz helyen ér a sorsa, farkasszemet nézhet balszerencséjével, ha azonban ostobán maga választja meg a pech koordinátáit, biztos lehet benne, hogy kihívja a végzetet. Ennél már csak az rosszabb és veszélyesebb, ha gátlástalan félműveltséggel aranyfüstbe vonják az önveszélyes gesztust.

Tudjuk, ha valakit véletlenül rossz időben, rossz helyen ér a sorsa, farkasszemet nézhet balszerencséjével, ha azonban ostobán maga választja meg a pech koordinátáit, biztos lehet benne, hogy kihívja a végzetet. Ennél már csak az rosszabb és veszélyesebb, ha gátlástalan félműveltséggel aranyfüstbe vonják az önveszélyes gesztust.

Szappan

Mona Hatoum, a palesztin származású, Angliában élő művész durván 7 négyzetméteres felületen azonos méretű szappankockákkal borította be a Műcsarnok padlóját, s az egyszerre szerves és élettelenül geometrikus felületre a lehetséges palesztin állam térképének körvonalát rakta ki piros üveggyöngyökből. A lúgos tömböcskék messziről akár fakockáknak is hathatnának, olyasmi képet sugallva, mint amilyet a régi pesti bérpaloták kapubejáróinak vagy a valaha volt Andrássy út úttestének "tölgy-parkettje" árasztott még nem is olyan nagyon rég (talán csak az nem jutna kisszerű eszünkbe, hogy trianoni inspirációkat vázlatozzunk rájuk); szóval a felületnek van valami kedélyesen archaikus zizegése, van addig, amíg csak látjuk, de meg nem értjük.

A középkorú hölgy - ez csak azért fontos, mert nem hihetjük, hogy ne talált volna alkalmat edukálódni - sebes és türelmetlen mozdulattal rántotta össze az időt és a helyet, s egy másodpercig sincs okunk kételkedni abban, hogy ne tudta volna, mit tesz. Akarattal rossz időt és rossz helyet karolt össze (a szavak teljes és makulátlan értelmében), annyira roszszat, hogy semmi kedvem az átlátszó ötletről ennél egyetlen szóval többet is leírni. Nem Mona Hatoum történelemszemlélete kísérteties ugyanis ebben a pillanatban, hanem az a konstelláció, amelyben munkája, a Jelen idő (eredeti címe a feszesebb és többértelmű Present tense, 1996) felbukkan 2003 tavaszán a budapesti Műcsarnokban. A kiállítás angol kurátora, Caroline Douglas szerint "A minimalizmus vizuális fordulatait egyszerre felhasználó és aláaknázó szobor úgy nyugszik a földön, mint egy Carl Andre-munka, de nem esztergált ólom- és rézrudakból áll, hanem kézzel készült szappanból. Ez a szappan, amely tiszta olívaolajból készül, oly jellemzően palesztin, mint e nép konyhája vagy öltözködése. A politikai konfliktusok dacára továbbra is hagyományos módon készítik, és a művész számára az ellenállás szimbólumává vált."

Az ipari módszerekkel kézből készült szappanokkal szemben Mona Hatoum műve - elhiszem, hogy önérdekűleg - valóban magasztosan igyekszik emléket állítani egy nép fennmaradásért és önérvényesítésért folytatott küzdelmének. Rendben van, ez roppant ízlésesnek tetszhet egy történelemtől érintetlen szem retináján, ám az már a legkevésbé sem az, sőt ellenkezőleg, némiképpen gyomorfordító, ha szakmailag tökéletesen elhibázott, félreértésektől és szigorúan megszámított félreértelmezésektől zsizsikelő kommentár siet bemagyarázni a bemagyarázhatatlant. Egészen egyszerűen inkontinens-inkontinentális széplelkűségnek mutatkozik az a gesztus, amellyel a kurátor(ok) a katalógus, de még a kiállítás tanúsága szerint is hátat fordítanak történelemnek és jelennek, tényeknek és érzelmeknek, melyek az elmúlt hatvan-hatvanöt évet mégiscsak meghatározták - tetszik, nem tetszik.

Pedig maga a nagy és meglepően jól rendezett tárlat a nagy-britanniai művészet utóbbi évtizedének keresztmetszetével amúgy éppen nem érzéketlen a történelem iránt, s ha érzékenysége egyfajta minimalizmuson alapszik, akkor is tudatos, legalább az irónia és az önreflexivitás szintjén. A művek ugyanis többségükben a trendre magára utalnak vissza: a hetvenes évek konceptualista, a fotográfiára és az alig rezdülő vizuális jelekre alapozott látványára. Nyilvánvaló, amiképpen a hétköznapi divat dolgozza magát le (vagy föl, ez nézőpont kérdése, természetesen) egy-egy spirálisan visszakaroló mozdulattal a harminc-harmincöt évvel ezelőtti "menőzéshez", valami különös érvénykeresés vágyával maga a művészet sem tesz mást, mint a pátoszt rég elvesztve, a múltban volt gesztusokat imitál vagy - jobb esetben - értelmez át. Ami ebben a jelenségben a végeredményt illetően mindenképpen pozitív, az a valaha trenden kívüliek felfedezésének és beillesztésének-beilleszkedésének lassan tendenciává erősödő esélye. Úgy rémlik, hogy Mike Nelson 1999-es installációja (Melnais Kakis) egy Edgar Allen Poe-novella történetére fűzve használja fel például Ilja Kabakov berendezett tereit és Joseph Beuysnak a Centre Pompidouban épített szobája nyomasztó hangulatát; Grayson Perry friss kerámiavázái és fényképei a gyarmattartó múlt szemérmes-bűntudatos öniróniáját szellemes orientalizmussal leplezi, ahogy Michel Landy zsúfolt rajzai meg olybá tűnnek, mintha az angol s az onnan ki nemigen jutott pop-art, valamint az amerikai junk-művészet közös temetésének forgatókönyvét fogalmaznák meg, tekintettel az aktuális exhumációra.

Hajdu István

Műcsarnok, június 1-jéig

szerző
Hajdu István
publikálva
2003/17. (04. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...