Zene

Braxton 1945-ben született Chicagóban, katona volt Koreában, aztán a forradalom évében, ´68-ban - huszonhárom évesen - kiadott egy dupla szólólemezt altszaxofonra, ami sokkolta a zenészvilágot. Azóta közel nyolcvan album jelent meg a neve alatt, kereste a kenyerét profi sakkjátékosként, írt tizenkét operát, egy háromkötetes filozófiai művet, Composition Notes címmel öt könyvben megjelentette zenei gondolatait, kötött kardigánban jár, és tanít Connecticut államban. Az egyik legjobban dokumentált kortárs zeneszerző, virtuóz multiinstrumentalista improvizatőr, aki erősen kötődik a dzsesszhez, továbbá karmester, performer és kiváló szervező.

Hamvai Kornél minden kétséget kizáróan nagyszabású és bátor munkába kezdett, amikor nekifogott és megírta A prikolics utolsó élete című regényét. Koncepciójának alapja az a világképi megfontolás, amely jelentékeny expedíciót indít a mitologikus idő epikus parafrazeálására; tehát szembemegy egyrészt a szövegirodalom posztmodern trendjeivel, másrészt a "felfrissítés" lehetőségének reményében visszanyúl a nagyregény azon hagyományaihoz, amelyekben a szerző anyagának biztos és feltétlen ura, narratív helye ennek megfelelően nem a felépítendő világon belül, hanem azon kívül keresendő.

Annyit keresték már a nőt, égen-földön, papíron és vásznon, hol megtalálták, hol nem, de közben méltatlanul mellőzték a férfira reálisan létező igényt. Kamondi Zoltán is kivette a maga részét a nagy tűvétevésből, majd úgy döntött, hogy ezúttal a férfiak nyomába ered. Új filmjében mindjárt több példányát is keresik az erősebb nemnek, jelesül apát, fiút és férfit.

A Kísértések mozipremierjével egy időben derült ki, hogy a film 15, illetve 30 másodperces beharangozóját, állítólag azok erőszakos, sőt pornográf jellege miatt, nem hajlandó sugározni a Magyar Televízió. Annak ellenére sem, hogy a Magyar Televízió a film egyik finanszírozója: az eredeti megállapodás szerint 60 millió forinttal szállt volna be a produkcióba, de ezt nem fizette ki, s csak perrel fenyegető huzavona után vállalt szerződésbe foglalt kötelezettséget 25 millió forint kifizetésére. Kamondi Zoltánt lapzártánkig hivatalosan nem értesítették a sugárzás megtagadásának okáról. Elképzelhetetlen, hogy az, aki döntési pozícióban van, tényleg most látta először a filmelőzeteseket, és valóban túl erőszakosnak találta a korai műsorsávban történő sugárzáshoz? - kérdeztük a rendezőtől.

Alkonyul befelé a Gutenberg-korszaknak; ettől én szomorú vagyok, de nem annyira, hogy ne tudnék jókat röhögni egy ilyesmiről írott szatírán. Egy Oleg Bogajev nevű poszt-szovjet orosz író Volt lelkek (a cím már a Spirót dicséri ám!) című művében azonban nem aknázza ki a lehetőségeket; Radoslav Milenkovic´ szerb rendező pedig lázasan kutat a földben rekedt taposóaknák után. Kaposváron voltam, a stúdióban.

A meghaladni remélt múlt általában csak egy szűk évtizedig gázos, azután a rosszat elfelejtik, a jót megszüntetve megőrzik, a maradékot meg reciklálják

Az az érzésem, hogy ami angolul vagina, az magyarul pina. (Nem a szótárban, hanem igaziból.) A vagina szó hangulati-kontextuális-érzelmi tartománya magyarul nagyjából a vakbélének vagy a térdkalácsénak felel meg. Fantáziám képtelen előállítani egy olyan jelenetet, melyben a férfi szenvedélytől elfúló hangon a nő vagináját dicséri elragadtatottan. A szinonimák - majdnem mind, a mufftól a picsáig -, azok rendben vannak.

Bajkó Anikó: Szabad vásznak, zárt ajtók; Baglyas Erika: Élmény nekem

Franz Kafka népszerűsítéséért a hagyatékot gondozó jó baráton, Max Brodon kívül a huszadik század történelme tette a legtöbbet. Az író neve fogalommá vált. Az érthetetlen el- és meghurcoltatás, az értelmetlenül megalázó és átláthatatlanul bonyodalmas hivatali eljárás, valamely ódon városrészben az embert hirtelen elfogó bekerítettségérzés, a lepusztult házakból áradó nyomasztó hangulat, az alaptalanul és megmagyarázhatatlanul mindenre kiterjedő lidérces szorongás, a kudarcok tekervényeibe csavarodó kiúttalan élet, mindez már évtizedek óta "kafkai"-nak minősül a közbeszédben.

A rendszerváltozás előtti pillanatban, 1989-ben ismeretlen Szabó Lőrinc-kézirat jut el "az MTA Könyvtára Kézirattára közvetítésével" a költő fiához - hogy honnan, kitől, nem tudjuk. A kézirat két emlékező szöveget tartalmaz: az egyik Vers és valóság címen Szabó Lőrincnek az összes verseihez fűzött kommentárjait, a másik, a Bizalmas adatok és megfigyelések című néhány olyan személyre való visszaemlékezés, akik fontos szerepet játszottak a költő életében (Babits, Babitsné, Erzsike, Nagyklára, Bajor Gizi - utóbbi mint elérhetetlen nő). A verskommentárokat a feleségének, a Bizalmas adatokat a fiának és lányának ajánlotta a költő (már ezért is furcsa, hogy nem tudtak róla), de a szövegeket ismeretlen személynek (vagy személyeknek) diktálta 1955-től kezdődően az életéből még hátralevő két évben - Kabdebó Lóránt a könyv utószavában azt feltételezi, hogy egy 1953-as intim kapcsolat főhősének, az úgynevezett Kiadatlan verssorozat ihletőjének. Erről az ihletőről azonban Szabó Lőrinc a kommentárokban úgy nyilatkozik, hogy fiktív személy volt,

Megint egy mozi, amit úgyszólván lehetetlen vagy csuda nehéz ártatlanul nézni, sőt lehetséges elfogultságainknak se szeri, se száma. Kezdjük a személyesekkel, azokról legalább biztosan tudható, hogy nem a világ fejére olvashatók. A szarvasokról szóló rajzfilmeket én nagyon bírom, megvesz bárki lábon egy ilyennel, kedvencem a Zehn kleine Jägermeister, hogy jön az ide. Ne higgyék, hogy csak a viccelődés miatt, hanem azért, mert szarvas csak egy van, alighanem. A német cím egy úgynevezett videoklipet takar, egy kezdetben punk, aztán másmilyen német zenekar dalművéhez készült úgy négy éve, egy kis gyöngyszem, rövid, de sokat lehet nevetni rajta. Ugyanolyanok benne a szarvasok, mint egykor a sámándobokon, vonalakból rótt, ágas fejű fickók. Ilyenekkel találkozni Jankovics Marcell sámándobokról szóló, 1988-ban készített néprajzi ismeretterjesztő filmjében is, a múlt héten adta a Duna tévé. Azt a közel egyórás válogatást, bár lehetetlen, a Csodaszarvas minden vetítése előtt le kéne adni, igaz, csak nehezítené a befogadók amúgy sem könnyű helyzetét. Egyéb dolgokat is jó lenne előszedni. Maradva a személyes elfogultságoknál, a János vitézt, ami szerintem a magyar filmkészítés egyik

Yehudi Menuhin és Louis Kentner (azaz hazánkfia, Kentner Lajos) a negyvenes években lettek sógorok, amikor Diana és Griselda Gould személyében egy angol testvérpárt vettek feleségül. Az ötvenes évek elején rendszeresen léptek fel együtt. Amikor 1952 februárjában a londoni Abbey Road stúdióban belekezdtek első Beethoven-felvételükbe, még nem tudták, hogy a terv teljes megvalósítása éveket vesz majd igénybe - az utolsó bejátszásra 1956-ban került sor.

Kispál-számokat fog játszani Ágoston Béla - úgy huszadmagával - március 15-én a Trafóban. Időben szólok: a napokban megjelenő Meles meles lemezbemutató koncertje után aligha lesz még egy ilyen alkalom.

Sosem bírtam valódi szurkolójává lenni a koncertlemezeknek. Miképpen fest megannyi rockzenekar ez irányú nekigyürkőzése? Megkapjuk azokat a számokat, amelyek mindegyikét ismerjük már unásig, csak most három hanggal többet szólózik a gitáros, kettővel kevesebbet üt a dobos, a refrént pedig néhány ezer lelkes amatőr énekli az egyetlen jó énekes helyett. Azt szokás felhozni mentségül, hogy a szegény, sebzett együttesből csakis ilyenkor bír kitörni mindaz, ami a végtelenül nyomasztó stúdiómunka során valamiképp elakadt benne félúton. Ebben voltaképpen van igazság, hozzátéve, hogy azért az igazi nagyvadak nem feltétlenül küszködnek efféle problémákkal, az alsóbb kutyák ugatása pedig holmi közönségzajtól még aligha fog az égig emelkedni. Nem beszélve a szabályt izmosító kivételekről: hogy egy efféle album csordultig is lehet friss izgalmakkal, meglepetésekkel, azt legutóbb szegény Jeff Buckley bizonyította fényesen, igaz, efféle csodák alighanem csupán egyszer esnek meg évtizedenként.