Zene

A könyv már első érintésre is rendkívüli: több mint kilencszáz oldal, csupa-csupa hasznos és fontos (továbbá haszontalan és lényegtelen) információ az elmúlt század (gyerekkorunk) egyik legfontosabb írójáról. Olvasni - mondhatni - könnyű, a fordítás nagyjából rendben, néhány kisebb hiba, annyi meg még kell is, hogy lássuk: ember csinálta.

A figyelmes médiabarát Andres Serranóról lassan már mindent tud; bár teljesebb lehetne - gondolom - a képünk, ha valaki felidéztetné emlékeit a kedves B. nénivel, a nyugdíjas főiskolai modellel is, akinek révén az amerikai mester pillanatok alatt belopta magát a magyar zsigerekbe. Mindegy, most már lassan késő, ne is törődjünk többet személyes ügyekkel, nézzünk inkább szembe a művekkel, gyanítom ugyanis, hogy a művész és a kiállítás szervezői inkább ezt akarták, mint a felhajtást. (Mely, persze, nem jött rosszul!?)

Át vagyunk verve. Többszörösen is. Az még csak aprócska üzleti fogás - bár nem túl korrekt -, hogy a kötet borítóján csak a televíziós sztár-újságíró, Vujity Tvrtko neve

Annyit zsidóznak mostanában, nyíltan meg még nyíltabban, hogy a Pesti Színház legújabb produkciójától, egy új magyar dráma ősbemutatójától sikerült elvenni azt a hőstettet, hogy tabutémát feszeget. Spiró György Elsötétítés című darabjától mindazonáltal nemcsak az épelméjű zsidók vagy nem zsidók lehetnek nyugtalanok, hanem a nem épelméjű antiszemiták is, akik egy igen bölcs barátom szerint többen vannak, mint a nem zsidók.

Kezdjük úgy, ahogy végezni szoktuk: tippeléssel. Szerintünk mától az idei Oscar-díjas (legjobb film, rendező, főszereplő, pereces) film megy a pesti mozikban. Magabízásunknak két oka van, egyik sem túl eredeti.

Henry Rollinst utoljára öt évvel ezelőtt állt módunkban hazai színpadon láthatni. Múlt heti koncertjén mások kísérték, mint akkor, de kedvencünk nem esett át különösebb változáson: szóba sem jöhetett, hogy száz százaléknál kevesebbet nyújtson.

Jools Holland & his Rhythm & Blues Orchestra: Jools Holland´s Big Band Rhythm & Blues

Mint a mesében. A kis Billy nagy tisztelője volt Elvin Jonesnak, aki már a hatvanas évek elején kitörölhetetlen nyomot hagyott a dzsesszben John Coltrane dobosaként, és azóta is a topon van. Közben Billy is nőtt-növögetett, megtanult gitározni, sőt egyesek szerint ma már ő a legjobb, hallható vagy száz albumon, nyert számtalan díjat - év gitárosa, év legjobb lemeze és hasonlók.

Az opus mandarin nyelven a "Shozhou he" névre hallgat, amely a film titkos főszereplőjére, a Sanghajt átszelő Shozou folyóra utal(na). Végignézve a csöppet sem unalmas, kifejezetten érzelemdús, és még az agyat is megmozgató 85 percet nyilvánvaló, hogy a magyar címben miként keveredik Gizike a gőzekével. A főszereplő bártáncosnő nem szirén, hanem sellő, vízitündér, gyengébbek kedvéért: felül szőke hajas baba, alul hal, ami ugye messze nem azonos a görög mitológiából ismert félig madár, félig asszonytestű keveréklénnyel, hacsak nem abban, hogy mindkét hibrid előszeretettel csábítgatja halomra az útjába akadó hajósokat.

A CD címe (Drum Together) nem véletlenül utal az 1969-es Beatles-album, az Abbey Road sikerszámára (Come Together): az ütős repertoár régóta félhivatalos átkelőhelyként szolgál a "komoly" és "könnyű" műfaj egymással hadban álló birodalmainak határán.

ACentrális Galéria ezúttal nem a hagyományos értelemben vett kiállítást rendezett. Amit a teremben - és egyenértékű módon a zárás után is az interneten (www.osa.ceu.hu/galeria) - láthatunk, az egy széles körű, alapos és riasztó dokumentáció: az ország, ahogy kinéz, valóban más lett, mint amilyen volt. A változás persze számos településen a valóságban is könnyen érzékelhető, ha máshogy nem, egy "Millenniumi emlékpark" tábla formájában, amit néhány haldokló cserje és facsemete, teherautónyi kőzúzalék, pár pad és egy talapzatra helyezett műkő virágtál előtt, csónaklakkal bőkezűen kezelt kapuzaton lenget a szél a faluvégen.

Be kell vallanom, alsó tagozatos korom óta nem olvastam Csoóri Sándor-verseket. Így nem csoda, hogy most, amikor belelapoztam vaskos életművébe - az utóbbi negyvenöt évben több mint húsz versgyűjteménye jelent meg, és akkor még nem szóltunk a prózájáról -, olybá tűnt, hogy annak néhány darabja egyenesen a kuriózum határait súrolja. Persze lehet, hogy bennem van a hiba: az utóbbi időben mintha hanyagolnám (és mintha nem lennék ezzel egyedül) a szép verses természeti leírásokat, ahol minden sárga elsősorban és zöld másodsorban, meg az ökröket -

A német romantika óta tudjuk, hogy a művészet integrálta a lélek "anomáliáit", és fölfedezve az új meg új tudatszigeteket, azóta is minden pillanatban magába olvasztja őket. Pimaszabbul fogalmazva: a mentálhigiénés vagy pszichopatológiai kóresetek újításként szervesülnek termékenyítőleg a művészetbe, nemtől, ágtól és műfajtól függetlenül. Krafft-Ebing után pedig sejtelmünk lehet arról is, mennyire igaz: sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs borzasztóbb.

Hinnénk tévesen és "elitkultúrásan", hogy fotográfiában Párizs csak Brassaival, André Kertésszel és Cartier-Bressonnal mutatja meg az arcát. Nem egészen így van, ez a legfőbb tanulsága az Ernst Múzeum új kiállításának. Úgy látszik, Párizs és a fotográfia lényege (anyaga, tárgya) között kell valamilyen szervi, genetikus kapcsolatnak lennie. Nincs az a fotótörténész és esztéta ugyanis, aki a tárlat jó néhány képét nézve ne gyanakodna kicsit Brassa•ra és nagyon Cartier-Bressonra, holott egyikük sem szerepel itt.