Film: Oszi, kérlek! (Ron Howard: Egy csodálatos elme)

  • - ts -
  • 2002. február 28.

Zene

Kezdjük úgy, ahogy végezni szoktuk: tippeléssel. Szerintünk mától az idei Oscar-díjas (legjobb film, rendező, főszereplő, pereces) film megy a pesti mozikban. Magabízásunknak két oka van, egyik sem túl eredeti.
Kezdjük úgy, ahogy végezni szoktuk: tippeléssel. Szerintünk mától az idei Oscar-díjas (legjobb film, rendező, főszereplő, pereces) film megy a pesti mozikban. Magabízásunknak két oka van, egyik sem túl eredeti.

1. Az alkotás régi hiányt pótol. Emlékezetünk szerint Forrest Gump bár jattolt Kennedyvel, Nobel-díjat mégsem kapott. Márpedig, ha a mindennapinál csak egy hajszálnyival erősebben koncentrálunk Hollywood ideológiai természetű üzengetéseinek desiffrírozására, hamar belátjuk: Amerika egy olyan nagyszerű ország, ahol az őrültek is előbb-utóbb magas nemzetközi, tudományos elismerésben részesülnek. A film főhőse annyiban kétségtelenül megkönnyítette az alkotók munkáját, hogy előbb ért el világraszóló eredményeket, s csak aztán őrült meg teljesen, ám nem visszafordíthatatlanul, hisz nyilván jó előre gondolt az életéről szóló műalkotás érthető happy end-igényére.

2. Az Egy csodálatos elme a maga igencsak szűk műfaji határain belül kétségtelenül kiemelkedő munka. Azt azért túlzás volna állítani, hogy nagy ívben kerül el minden, efféle mozikban szinte kötelező közhelyet, de lendületesen szlalomozik az évtizedek óta fönnálló csapdák között, alkalmanként egészen odáig merészkedve, hogy az elkerülhetetlennek látszóba direkt masírozik bele, úgyszólván kalapot lengetve. A szerelmesek már-már vidoran választanak maguknak csillagot, s ez pontosan annyi hollywoodi önreflexivitás, amennyire azt kell mondjuk: jól áll egy blockbusternek.

Az is nagyon szép a dologban, ahogy a mű nyilvánvaló csúcspontja, a Nobel-díj átadása végül-is megtörténik. Mindenki tudja, de a rendező mutatja is, hogy az ilyesmi a moziban csakis egetrengető giccsparádé lehet. Ám Ron Howard, amennyire csak lehet, sőt kicsit jobban is menti a menthetetlent. Megidézi azt a legkérgesebb szívű embergyűlölő számára is valóban megindító jelenetet, amikor a már súlyosan beteg Federico Fellini átvette az életművéért neki ítélt Oscart. S ez nemcsak könnyfacsaró, de bizonyos szempontból őszinte is.

Arról szól, hogy a közönség kegyein túl mire is hajt még ez a nagy ívű vállalkozás.

- ts -

A UIP Duna-Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.