1. Az alkotás régi hiányt pótol. Emlékezetünk szerint Forrest Gump bár jattolt Kennedyvel, Nobel-díjat mégsem kapott. Márpedig, ha a mindennapinál csak egy hajszálnyival erősebben koncentrálunk Hollywood ideológiai természetű üzengetéseinek desiffrírozására, hamar belátjuk: Amerika egy olyan nagyszerű ország, ahol az őrültek is előbb-utóbb magas nemzetközi, tudományos elismerésben részesülnek. A film főhőse annyiban kétségtelenül megkönnyítette az alkotók munkáját, hogy előbb ért el világraszóló eredményeket, s csak aztán őrült meg teljesen, ám nem visszafordíthatatlanul, hisz nyilván jó előre gondolt az életéről szóló műalkotás érthető happy end-igényére.
2. Az Egy csodálatos elme a maga igencsak szűk műfaji határain belül kétségtelenül kiemelkedő munka. Azt azért túlzás volna állítani, hogy nagy ívben kerül el minden, efféle mozikban szinte kötelező közhelyet, de lendületesen szlalomozik az évtizedek óta fönnálló csapdák között, alkalmanként egészen odáig merészkedve, hogy az elkerülhetetlennek látszóba direkt masírozik bele, úgyszólván kalapot lengetve. A szerelmesek már-már vidoran választanak maguknak csillagot, s ez pontosan annyi hollywoodi önreflexivitás, amennyire azt kell mondjuk: jól áll egy blockbusternek.
Az is nagyon szép a dologban, ahogy a mű nyilvánvaló csúcspontja, a Nobel-díj átadása végül-is megtörténik. Mindenki tudja, de a rendező mutatja is, hogy az ilyesmi a moziban csakis egetrengető giccsparádé lehet. Ám Ron Howard, amennyire csak lehet, sőt kicsit jobban is menti a menthetetlent. Megidézi azt a legkérgesebb szívű embergyűlölő számára is valóban megindító jelenetet, amikor a már súlyosan beteg Federico Fellini átvette az életművéért neki ítélt Oscart. S ez nemcsak könnyfacsaró, de bizonyos szempontból őszinte is.
Arról szól, hogy a közönség kegyein túl mire is hajt még ez a nagy ívű vállalkozás.
- ts -
A UIP Duna-Film bemutatója
