Film: Oszi, kérlek! (Ron Howard: Egy csodálatos elme)

  • - ts -
  • 2002. február 28.

Zene

Kezdjük úgy, ahogy végezni szoktuk: tippeléssel. Szerintünk mától az idei Oscar-díjas (legjobb film, rendező, főszereplő, pereces) film megy a pesti mozikban. Magabízásunknak két oka van, egyik sem túl eredeti.
Kezdjük úgy, ahogy végezni szoktuk: tippeléssel. Szerintünk mától az idei Oscar-díjas (legjobb film, rendező, főszereplő, pereces) film megy a pesti mozikban. Magabízásunknak két oka van, egyik sem túl eredeti.

1. Az alkotás régi hiányt pótol. Emlékezetünk szerint Forrest Gump bár jattolt Kennedyvel, Nobel-díjat mégsem kapott. Márpedig, ha a mindennapinál csak egy hajszálnyival erősebben koncentrálunk Hollywood ideológiai természetű üzengetéseinek desiffrírozására, hamar belátjuk: Amerika egy olyan nagyszerű ország, ahol az őrültek is előbb-utóbb magas nemzetközi, tudományos elismerésben részesülnek. A film főhőse annyiban kétségtelenül megkönnyítette az alkotók munkáját, hogy előbb ért el világraszóló eredményeket, s csak aztán őrült meg teljesen, ám nem visszafordíthatatlanul, hisz nyilván jó előre gondolt az életéről szóló műalkotás érthető happy end-igényére.

2. Az Egy csodálatos elme a maga igencsak szűk műfaji határain belül kétségtelenül kiemelkedő munka. Azt azért túlzás volna állítani, hogy nagy ívben kerül el minden, efféle mozikban szinte kötelező közhelyet, de lendületesen szlalomozik az évtizedek óta fönnálló csapdák között, alkalmanként egészen odáig merészkedve, hogy az elkerülhetetlennek látszóba direkt masírozik bele, úgyszólván kalapot lengetve. A szerelmesek már-már vidoran választanak maguknak csillagot, s ez pontosan annyi hollywoodi önreflexivitás, amennyire azt kell mondjuk: jól áll egy blockbusternek.

Az is nagyon szép a dologban, ahogy a mű nyilvánvaló csúcspontja, a Nobel-díj átadása végül-is megtörténik. Mindenki tudja, de a rendező mutatja is, hogy az ilyesmi a moziban csakis egetrengető giccsparádé lehet. Ám Ron Howard, amennyire csak lehet, sőt kicsit jobban is menti a menthetetlent. Megidézi azt a legkérgesebb szívű embergyűlölő számára is valóban megindító jelenetet, amikor a már súlyosan beteg Federico Fellini átvette az életművéért neki ítélt Oscart. S ez nemcsak könnyfacsaró, de bizonyos szempontból őszinte is.

Arról szól, hogy a közönség kegyein túl mire is hajt még ez a nagy ívű vállalkozás.

- ts -

A UIP Duna-Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.