A kevésbé ismert és kevésbé világhírű fotográfusok tucatjainak viszont mintha mindegyike Cartier-Bresson műhelyéből lépne elénk. Szeretnénk e felismerésünkhöz cáfolatot vagy igazolást keresni. Szeretnénk valami eligazító anyagra bukkanni, de nem bukkanunk. A kiállításon kapható félig füzet-félig album ugyanis nem ehhez az eseményhez készült: több is, kevesebb is egy hasznos kísérő kiadványnál. A borsos árú reklámkiadvány albumnak nem túl szép; füzetnek használható, prospektusnak meg vaskos és zsúfolt könyvszerűség az istenadta - mindenesetre jó drága (4200 Ft). Nézőnek eligazításul - bökjük ki nyersen és bántón - csöppet sem használható. Például nem tünteti fel egyetlen fotográfus nevét sem, így azután kiállításvezetésre tökéletesen haszontalan; memorizálja csak a tárlatlátogató a termekben viszont mégiscsak szereplő fotósneveket! Koncepció és ügynök-hitvallás rejlik ebben: a Roger-Viollet ügynökség füzetalbuma hivalgó szemérmetlenséggel hirdeti, hogy nekik mindegy, ki exponált; itt maga az ügynökség a szerző. Az információhiánytól így meggyötörten hazatérve enyhülésért fellapoztam Beke László írását a Francia Intézet közelmúltbeli Cartier-Bresson-kiállításáról, s elméláztam a szerző mély esztétikai fejtegetésein. Brassai és André Kertész mellett (hogy nem egészen újszerűt mondjak) Cartier-Bresson Párizs legnagyobb fotóművésze: ők hárman nem "helyileg", nem dokumentumértelemben, de magasabb távlatból a "téma" legnagyobbjai. E távlat paradox módon persze épp azt jelenti, hogy egészen közel tudtak menni a pillanat valóságához. Bele a jövendő kép miniközepébe. Az Ernst Múzeum Párizs-kiállításának a három zseni nélkül is ugyanezek a tanulságai: csak akkor lesz maradandó a fénykép, ha szerzője bele tud bújni a kép megszületése előtti valóság idő- és térszeletébe. (Ez azért túl szépelgő így: igyekszem egyszerűbben, Beke tudósi mélységével nem versenyezhetek.) A kiállítás három leggyakoribb neve (Harlingue, Lévy-Neurdin, Lipnitzki) mindenesetre megérdemelné a sokkal nagyobb ismertséget, legtöbb képük minősége a fenti három nagy fotóséval azonos.
Történelemidézésnek nagy erejű pillanatokat ad az 1890-es Párizsi Világkiállítás, az Eiffel-torony építésének fázisai, a fura és dilettáns Trocadéro-palota és más, azóta vele együtt lebontott építmények egyszerre metropolisos és provinciális bája. Nem csak történetileg érdekesek ezek a képek: a mindennapi életet, saját, átélni nem tudott, fiktív, soha nem volt, csak álmodott Párizs-emlékeinket üldözve lélegzetelállítóak. Pincérek, járókelők, hordárok, szállítás, tragacsok és autók. A már Zola idejében is irgalmatlanul hatalmas város kicsiségei. Gigászi, avagy provinciális volt a sok lovas kocsi, a triciklik-biciklik rengetege, a kézműveseknek valami kapitalizmus előtti Gulliver-birodalma? Soha és sehol
ennyi sörösló és zsákolómunkás,
ennyi hangya-tróger és sürgő-forgó szállítószemélyzet, mint itt. Egész Párizs egy végtelen és véget érni nem akaró költözés, szállítás, ebédre-vacsorára készülődés, de a színfalak mögül nézve! Ha valaki idegenkedik a Zola-regényektől, rohanjon ide: átalakul a szemlélete. Én Zola-regényt ezentúl fotóillusztrációk nélkül ki nem adnék: van író, akit csak így érthetünk meg, mint Dickenst csak karikatúrákkal.
Az egész kiállítás két hatalmas mozdonykép köré-közé szervezhető. Címlapon a híres, a pályaudvar emeletéről utcára zuhant mozdony képe, mely a Montparnasse-metróállomáson is látható. A füzetalbum címlapjára joggal került, ott sincs neve a fotográfusnak, csak az esemény dátuma szerepel: 1895 októbere. Majd egy másik mozdony, 1937-ből, "ultramodern" futurista filmdíszletnek látszik, vagy mintha Jacques Tati készíttette volna a Playtime-hoz. Vajon mennyi ideig lehetett szolgálatban? El nem tudom képzelni, én szívesen utaznék vele ma is, vagy ´37-ben Cartier-Bressonnal, aki Renoir munkatársa volt a csodálatos csendülésű Mezei kirándulás forgatásakor. (A kiállított képen gomolyog a mozdony füstje, a füzetalbumban kiretusálták a füstöt, nyilván zavarta az ügynökség szépérzékét.) S ha már filmpárhuzamok tolulnak fel: a tárlaton egy még sehol be nem mutatott, félkész Gaál István-dokumentumfilm munkakópiájának részleteit láthatjuk Párizsról: érdemes hosszan elnézni, még a Défense-negyednek a Tati-filmmel feleselő ridegségét is.
Néhány éve a Mai Manó Házban Zola fotóit láttuk: lányai és felesége otthon, pendelyben: meglepően erős alkatú, izmos testek sejlettek fel. Azért jut megint eszembe, mert most ezeken a fotókon is
mindenki feltűnően erős
meg izmos. Még egy hivatásos erőművész a legkevésbé - de ha e képek lakói elözönlenék a mai Párizst, satnya kortársaink sápadtan menekülhetnének. Akkoriban inkább patkányhúst ettek erős fűszerekkel, ha élelmiszerhiány volt meg hadigazdaság, de húst mindenáron, kutyabifszteket jó véresen. A "Kutyahúskimérés" előtt 1910-ben harcias tekintetű polgárok és aszszonyságok állnak sorba. Mélyre fojtott gyilokvággyal készültek Verdunre, majd a makogóan heroikus lövészárok-halálra. Aki nem hiszi, menjen el az Ernst Múzeum századfordulós Párizsába.
Bikácsy Gergely
(Megtekinthető február 24-ig)
